Főkép

Fülszöveg:

A festői hegyek közt található, idilli kisváros egy modern Éden... leszámítva az elektromos drótkerítést, a mindent állandóan szemmel tartó mesterlövészeket és a mindenkit megfigyelő kamerákat.

A lakosok közül senki nem tudja, hogyan került ide. Csak azt tudják, hogy mit dolgozzanak, hogyan éljenek és kivel házasodjanak. Néhányan úgy hiszik, már régen meghaltak. Mások szerint egy félresikerült kísérletben ragadtak. Titkon mind a távozásról álmodnak, de aki megpróbálja, azt szörnyű meglepetés éri. Ethan Burke látta a kerítésen túli világot. Ő a seriff, egyike azon embereknek, akik ismerik az igazságot a városról és a kerítés túloldalán leselkedő borzalmakról.

 

Blake Crouch a huszonegyedik századi thriller koronázatlan királya, a Wayward Pines-trilógia pedig az eddigi mesterműve. A köteteket televízióra alkalmazta a Fox, a sorozat egyes részeit olyan elismert rendezők jegyzik, mint M. Night Shyamalan és Antal Nimród, a főbb szerepekben pedig nem kisebb színészeket láthatunk, mint Matt Dillon, Terrence Howard. Toby Jones és Juliette Lewis.

 

 

 

 

 

Részlet a könyvből:

1

Mustin egy jó órája leste a Schmidt & Bender céltávcsövén át a lényt. Pirkadatkor vágott neki a jég vájta völgynek; megtorpant, mikor az első napsugarak a szörny áttetsző bőrére vetültek. A sziklarengetegen lassan, óvatosan kelt át, időnként meg-megállt, hogy megszimatolhassa fajtársai maradványait. Mustin áldozatait.

A mesterlövész megfogta a parallaxkereket, és élesre állította a távcsövet, majd belenézett. Az időjárás ideális volt: kedvező látási viszonyok, jó idő, szélcsend. A huszonötszörös nagyításnál a lény kísérteties körvonalai kiugrottak a széttört sziklák szürkeségéből. Két és fél kilométeres távolságból a feje porszemnyi nagynak látszott. Ha most nem lő, megint állítania kell az irányzékon, és nem kizárt, hogy mire ismét lőhetne, szem elől tévesztené a szörnyet. Nem lenne akkora tragédia. Nyolcszáz méterrel arrébb a kanyonban egy elektromos kerítés még az útját állja, de ha sikerül a sziklafalon felmásznia a szögesdrót felett, akkor gondok lesznek. Be kell szólnia a központba. Erősítést kell kérnie. Pluszmeló, pluszidő. Minden erejükkel azon lesznek, hogy ártalmatlanítsák a lényt, mielőtt bejutna a városba. Mérget vehet rá, hogy Pilcher jól le fogja baszni.

Mustin mély levegőt vett.

Tüdeje kitágult.

Kilehelte a levegőt.

Majd összehúzódott.

Enyhült a görcs a gyomrában.

Háromig számolt, aztán meghúzta a ravaszt.

A brit gyártmányú AWM-puskája nagyot rúgott, de szerencsére a hangtompító visszafogta a fegyver dördülését. A visszarúgás után összeszedte magát: a lény továbbra is a távcső célkeresztjében guggolt a völgy egyik lapos szikláján.

Francba!

Mellétrafált.

Általában nem szokott ilyen messzire lőni. Még ideális körülmények között is túl sok a bizonytalan tényező: a légnyomás, a páratartalom, a légsűrűség, a fegyvercső hőmérséklete, sőt még a Föld forgása, a Corioliserő is belejátszott. Azt hitte, mindent kompenzált a célzáskor, de…

Ekkor a szörny feje vörös vérfelhőben robbant szét.

A mesterlövész elmosolyodott.

Valamivel több, mint négy másodpercbe tellett, hogy a .338-as Lapua Magnum töltény célba érjen.

Piszok jó lövés!

Mustin felült, aztán lábra állt.

Kinyújtózott.

Reggel volt. Az ég kéken ragyogott, sehol egy felhő. Egy tízméteres őrtorony tetején állt lesben, amelyet a sziklás hegycsúcsra emeltek, és jóval a lombkorona fölé nyúlt. A nyitott toronyból belátta az egész vidéket, a környező csúcsokat, a kanyont, az erdőt és Wayward Pinest egyaránt. Egy kilométer magasan a városkából csupán egy jól védett völgykatlanban fekvő úthálózatot látott.

Felcsipogott a rádiója.

Beleszólt:

– Mustin, vétel.

– Kerítésnek szaladt valami a négyes régióban, vétel.

– Várjon, ellenőrzöm.

A négyes régió a város déli peremével határos fenyőerdőt jelentette. Fölemelte a puskáját, a kerítésre tartotta, és négyszáz métert átfésült vele a lombkorona alatt. Először a füstöt vette észre; az állat megperzselt bundájáról szállt fel.

– Látom – felelte. – Csak egy őz, vétel.

– Vettem.

Mustin észak felé, a városba kukkantott puskájával.

A célkeresztbe színpompás, múlt századbeli stílusban épült, makulátlanul lenyírt, haragoszöld pázsitú házak úsztak be. Lejjebb eresztette fegyverét a parkra, ahol egy anyuka két gyerekét hintáztatta. Egy kislány lecsúszott a vakítóan csillámló csúszdán.

Célkeresztbe vette az iskola udvarát.

A kórházat.

A közösségi kerteket.

A főutcát.

Elöntötték az irigység jól ismert hullámai.

A lakosok.

Fogalmuk sincs. Egyiküknek sem. Olyan áldott tudatlanságban élnek!

Nem utálta őket. Nem cserélt volna velük. Régóta elfogadta már a saját helyét a dolgok rendjében. Ő védte őket. Ő vigyázta az álmukat. Az otthona egy spártai, ablak nélküli szoba a hegy gyomrában, és nem hitte volna, hogy nála bárki is jobban meg tudott volna békélni ezzel az élettel. De ez nem jelenti azt, hogy nem érzett volna némi nosztalgiát egy ilyen verőfényes reggelen, amikor letekintett az általa ismert földi élet utolsó menedékére. Hogy ne érzett volna honvágyat az egykori paradicsom iránt.

Mely sosem tér már vissza.

Mustin a célkeresztjét egy utcán siető emberre szegezte. Terepszínű zöld inget, barna nadrágot és fekete cowboykalapot viselt.

A mellkasára kitűzött csillagon megcsillant a napsugár.

A férfi befordult a sarkon, a célkereszt a hátát cirógatta.

– Jó reggelt, Burke seriff úr! – mondta magában Mustin. – Nem viszket egy kicsit a lapockája?

 

2

Ilyenkor is akadt egy-két pillanat, mint a mostani, amikor Wayward Pines igazi városnak tűnt.

A napfény elárasztja a völgyet.

Reggel még kellemesen hűvös van.

Árvácskák virágoznak a nyitott ablakok alatt a cserepekben, a készülő reggeli illata az utcán terjeng.

Az emberek reggeli sétára indulnak.

Locsolnak.

Beviszik az újságot.

Harmatcseppek párolognak el a fekete postaládák tetejéről.

Ethan Burke nagy kísértést érzett, hogy átadja magát a pillanatnak, és elhitesse önmagával, hogy a látszat nem csal. Hogy családjával egy idilli kisvárosban laknak, ahol megbecsült seriffként keresi kenyerét. Ahol barátaik vannak. Tágas házuk. Ahol semmiben sem szenvednek hiányt. És az ilyen önáltatással eltöltött percek alatt értette meg igazán, hogy milyen hatásos az illúzió. Hogy az emberek hogyan hódolnak be és olvadnak bele az őket bekebelező, édes hazugságba.

Ethan fölött csilingelt a csengő, amikor belépett a KV-zóna ajtaján. Odament a pulthoz, rámosolygott a kávépincérnőre, egy hippiszerelésű, szőke rasztahajú, derűs tekintetű csajra.

– Jó reggelt, Miranda!

– Helló, Ethan! A szokásosat?

– Legyen szíves.

Amíg lefőtt a feketekávé a kapucsínójához, Ethan körbenézett a kávézóban. Minden törzsvendég benn üldögélt, még a két öreg szivar, Phillip és Clay is, akik egy sakktábla fölé görnyedtek. Ethan odasétált hozzájuk, belekibicelt a játszmába. Szemlátomást jó ideje gyötörték egymást, mindkét játékosnak csak a királya, a királynője meg pár parasztja maradt.

– Ha ez így meg tovább, le fognak pattolni – jegyezte meg Ethan.

– Csigavér! – szólalt meg Phillip. – Van még valami a tarsolyomban.

A tábla túloldalán ellenfele, egy őszes, medvetermetű ember vigyorgott a busa szakálla alatt, és azt mondta:

– A teremburáját! Phil addig akarja húzni a következő lépést, amíg meg nem halok, és úgy nyer, hogy kvázi feladom a játszmát.

– Fogd már be a bagólesődet, Clay!

Ethan otthagyta őket, és odalépett a szakadt kanapé mellett álló könyvespolchoz. Végigsimított ujjával a könyvek gerincén. A nagy klasszikusok. Faulkner. Dickens. Tolkien. Hugo. Joyce. Bradbury. Melville. Hawthorne. Poe. Austen. Fitzgerald. Shakespeare. Első látásra csak egy-két szakadt, ócska, puha fedeles könyv. Levett egy vékonyka kötetet. Fiesta: A nap is felkel. A borító egy heves bikaviadal egyik jelenetét ábrázolta. Ethan

nagyot nyelt, hogy elmulassza a torkába nőtt gombócot. Hemingway első regényének elporló, ponyvakiadású kötete minden bizonnyal az utolsó megmaradt példány. Végigfutott a hátán a hideg a gondolatra – milyen elképesztő és egyben tragikus, hogy a kezében tarthatja.

– Ethan, elkészült a kávéja!

A fiának is levett egy könyvet a polcról, odament a pulthoz a kapucsínójáért.

– Köszi, Miranda. Ha nem bánja, kölcsönvenném ezt a két könyvet.

– Vigye csak! – Elmosolyodott. – Ne is lássam őket, seriff úr!

– Igyekszem.

Ethan megemelte a kalapját, aztán kilépett az üzletből.

 

•

 

Tíz perccel később egy szárnyas üvegajtón nyitott be, amely fölött tábla hirdette:

 

Wayward Pines Seriffhivatala

 

A hall kongott az ürességtől. Itt sem változott semmi.

A titkárnője ugyanolyan unott képpel ült az íróasztala mögött. Pasziánszot rakott, a kártyákat monoton, gépies mozdulatokkal rakosgatta.

– Jó reggelt, Belinda!

– Jó reggelt, seriff úr!

Fel sem nézett.

– Hívott valaki?

– Nem, uram.

– Járt erre bárki?

– Nem, uram.

– Milyen volt a tegnap este?

Belinda erre a fogós kérdésre felkapta a fejét, jobb kezében megmerevedett a pikk ász.

– Tessék?

Beiktatása óta Ethan először merészkedett a kurta köszönések és a hivatalos teendők megtárgyalásán túl a társalgás veszélyes vizeire. Előző életében Belinda gyermekápolóként dolgozott. Kíváncsi volt, a titkárnőnek vajon van-e fogalma arról, hogy tudja ezt róla.

– Csak érdeklődtem, hogyan telt a tegnapi napja. Hogy este mit csinált.

– Ó! – Hosszú, ősz lófarkába túrt ujjával. – Jó volt.

– Történt valami izgalmas?

– Á, nem, dehogy.

Várta, hogy viszonozza a kérdést, megtudakolja, hogy Ethan mivel töltötte az estéjét, de beosztottja öt másodpercnyi kínos csöndet és pislogást követően sem szólalt meg.

Ethan erre megkocogtatta az íróasztalt.

– Jól van, az irodámban leszek.

 

•

 

Ethan feltette lábát az óriási íróasztalra, és kezében a gőzölgő kávéval hátradőlt a bőrfotelben. A szemközti falon egy hatalmas szarvastrófea meresztette rá szemét. A trófea és az asztala mögött álló három antik fegyverszekrény közt ülve megnyugodott, érezte, hogy a vidéki serifflét minden külsőségét sikerült magáévá tennie.

Ha minden igaz, a felesége mostanra ért be a munkahelyére. Korábbi életükben Theresa jogi asszisztensként dolgozott; Wayward Pinesban a város egyetlen ingatlanügynökévé vedlett át, ami azt jelentette, hogy egy olyan irodában ült egész nap a Fő utcán, ahova szökőévben egyszer, ha betért valaki. A munkája, akárcsak a városlakóknak kiutalt állások nagy része, igazándiból színészmunka volt. Egy színpadváros statisztája lett. Egy évben legfeljebb négyszer-ötször segített új házat vásárolni valamelyik lakosnak. A város mintapolgárait azzal jutalmazták, hogy pár évente új házba költözhettek. Azok a rangidős lakók kapták a legtakarosabb, legnagyobb mézeskalácsházakat, akik soha sem vétettek a szabályok ellen. Azok a párok pedig garantáltan új, tágasabb otthonba költözhettek, akik gyermekáldásnak néztek elébe.

Ethannek semmi dolga nem akadt, sehova sem várták, négy órát kellett valahogy elütnie.

Kinyitotta a kávézóból kölcsönvett könyvet.

Hemingway prózája szikár és lenyűgöző volt.

Meghatódott az éjszakai Párizst bemutató leírásokon.

Az éttermek, a kocsmák, a zene, a füst képein.

Egy igazi, élettel teli város fényein.

Lebilincselte az érzés, hogy a tágas nagyvilág karnyújtásnyira van tőle, telis-tele érdekes egyéniségekkel.

És szabadan járhatott-kelhetett benne.

A negyvenedik oldalnál becsukta a könyvet. Nem bírta tovább. Hemingway nemhogy nem terelte el gondolatait sanyarú sorsáról, és nem röpítette messzire Wayward Pinesból, hanem egyenesen az orra alá dörgölte nyomorát. Csak olajat öntött a tűzre, amely felemésztette előző életüket.

 

•

 

Háromnegyed kettőkor Ethan elindult sétálni.

Csöndes házak közt bandukolt.

Mindenki őszintének tűnő lelkesedéssel mosolygott rá és integetett neki, mintha évek óta itt élne. Ha titkon félték és utálták is őt, jól leplezték. És miért is tennének másképp? Amennyire meg tudta ítélni, Wayward Pinesban kizárólag ő ismerte a teljes igazságot, és rá hárult a feladat, hogy fenntartsa ezt az állapotot. Hogy a békét őrizze. A hazugságot. Még a feleségét és a fiát sem avathatta be. Új munkahelyén az első heteket jóformán csak azzal töltötte, hogy átnézte az egyes lakosokról összeállított dossziékat, tüzetesen áttanulmányozta korábbi életüket, beilleszkedésük apró-cseprő részleteit, az itteni életükről készült jelentéseket. Mostanra kívülről-belülről ismerte a fél város legféltettebb titkait. Tudta, hogy kikre számíthat a törékeny illúzió fenntartásában, és hogy kik kezdtek el a színfalak mögött lázadni ellene.

Lassan egyszemélyes Gestapóvá válik.

Felfogta, hogy a saját érdekükben történik.

De akkor is utálta.

 

A Kiadó engedélyével.