Főkép

Messziről kezdem. Walter Pater angol esszéista sokat idézett mondása szerint „A művészeti ágak folyamatosan a zene rangjára igyekeznek emelkedni”, mert ebben (vagyis a zenében) jelenik meg a forma és a tartalom olyan egysége, ami a leginkább alkalmas arra, hogy valami maradandót adjon a hallgatónak. Ebben az értelmezésben a zene sokkal több egyszerű szórakoztatásnál, és a többi művészet felett álló jellege miatt ideális esetben többnek is kellene lennie annál, bár nem hiszem, hogy egy fárasztó munkahét után ezen különösen sokan agyaltak volna az A38 felé zarándokolva. Őszinte leszek, sokáig nekem se jutott eszembe ilyesmiken gondolkodni, főleg mert az ígért korai kezdést betartva az előzenekarként érkező Loretta Who hamar belekezdett műsorába.

 

Az estét nyitó kedves szőke lány ukuleléjével és álomszerű zenéjével egészen elvarázsolt, illetve elvarázsolt volna, ha néhány körülmény nem játszik kőkeményen ellene. Ott volt például rögtön a hangerő, ami annyira alapra volt véve, hogy a tömeg zaja simán elnyomta (vagy lehet, hogy a nem hardcore koncertlátogatókból összeállt közönségnek volt ismeretlen az előzenekar fogalma). A másik ellendrukker viszont nem kívülről, hanem belülről érkezett Lorettáékhoz, mégpedig a dobos/sampleres személyében. Loretta elmondása szerint rengeteget gyakoroltak a hajós koncertre, és örültek, hogy végre igazi színpadon, nem csak kávéházi körülmények között adhatják elő a dalaikat. Ennek ellenére sajnos a ritmusszekció nem volt épp a helyzet magaslatán: többször látványosan nem találták az egyet a zenészek a számok elején, és néhányszor be is kellett intenie a belépéseket az emberünknek. Persze hozzátartozik, hogy Loretta olyan bájos személyiség, hogy ezt is úgy reagálta le, hogy végül senkiben nem maradt kellemetlen érzés a zenei botlások miatt. A játék neve amúgy akusztikus/elektronikus álmodozás, a klasszikus énekes-dalszerző hagyományok szellemében, csendesen, de átélve és szeretettel. A végére ráadásul fel is oldódtak és bele is lendültek az osztrák trió tagjai, így eléggé sajnáltam, amikor rövid szettjük után levonultak.

 

Ugyanakkor örültem is, mert borzasztóan kíváncsi voltam, hogy a kiváló decemberi MüPás koncert után mennyiben lesz más ez a mostani lemezbemutató. Nos, felépítését tekintve nem volt nagy változás (persze Eric Truffaz most nem tette tiszteletét), nagyrészt a tavalyi Heavy dalai domináltak, de azért az Enterről is szemezgettek Veronikáék, főleg a húzósabb, beindulós dalokat, amik itt a hely jellegénél fogva jobban is működtek, mint az ünnepélyes MüPa falai között. Most gyorsan meg is jegyezném, hogy az új lemez elképesztően jó. Egy rossz vagy középszerű dal nincsen rajta, és óriási előrelépést jelent az Enterhez képest mind hangzást, mind egységességet tekintve. Ha már a hangzásról esik szó, az a Bin Jipnél már teljesen tökéletes volt, de gondolom Andrew J. amúgy sem elégedne meg ennél kevesebbel élőben sem, nem csak lemezen. Ennek köszönhetően minden tétel hatalmas energiával szólalt meg, és ilyen értelemben a Bin-Jip valóban tökéletes koncertzenekar, mert élőben hozzá tud tenni annyit a dalaihoz, hogy utána a lemezt betéve az ember sajnálja, hogy nem azokat a verziókat hallhatja, mint koncerten. Ehhez persze hozzájárul Veronika éneke, valamint pozitív és kedves jelenléte, Gyémánt Bálint Robert Frippet is megidéző jazzrockos játéka, ami néha úgy megdörren, hogy az ember csak les, és Andrew J. szkreccsmágiája, amit mondjuk egy kicsit már túlhaladottnak érzek, de sokaknak ez jelentette a legnagyobb katarzist az este során.

 

Van azonban valami, ami miatt mégis nagy volt a különbség a hajós és a MüPás koncert között, még ha némileg megfoghatatlan is ez a dolog. Ott valahogy leültem, néztem a Kiégő Izzók vetítését, hallgattam Veronika angyalszerű hangját, doboltam a lábammal, elmerültem a harmóniákban, aztán hazamentem és kész. Itt viszont sokkal közelebb voltam a zenészekhez, és szerettem volna kapni valamit tőlük. Egy óriási agyeldobós bulit. Egy súlyos vagy félsúlyos gondolatot. Egy cinkos félmosolyt. Bármit. És kaptam is mindenből egy kicsit. Voltak bulisabb pillanatok, de sosem tartottak addig, hogy a teljes tömeg feloldódhasson az eufóriában. Voltak okosan ironikus szövegek és remekül összerakott szólók, csak a mondanivalójukat nem kaptam meg. Nem tudom, mit üzennek nekem, vagyis a forma mellett a tartalom nem jutott el hozzám, és könnyen lehet, hogy azért, mert a tartalom náluk csak a forma kiegészítése és alárendeltje. Ettől még persze abszolút nem lesz üres vagy súlytalan, amit a Bin-Jip csinál, csak akkor jobban fogok figyelni arra, hogy Veronikának milyen gyönyörűen szól az üveghang-regisztere, mint arra, hogy mit akar mondani. És hangsúlyozom, ez lehet, hogy nem probléma, csak egy kérdőjel, ami után a válasz még várat magára. Mert én komolyan nem tudom, hogy a Bin-Jip koncertjénél hogyan lehetett volna jobban leereszteni a fáradt gőzt ezen a péntek estén. Viszont azt sem, hogy legközelebb is tényleg meg kéne-e elégednem ennyivel?