Thomas Forrest Kelly: Régizene – Nagyon rövid bevezetés

Különös, ahogyan a Zeitgeist, vagyis a korszellem a kultúra és az élet különféle területein hasonló, de legalábbis összevethető módokon nyilvánul meg. Első megközelítésben ki gondolná például, hogy a posztmodernnek nevezett irodalom és a régizenei mozgalom között bármiféle kapcsolat kimutatható, és hogy bizonyos szintig mindkettő rokonságban áll a hippik életfelfogásával. Most elsősorban az első kettő közötti párhuzamokat emelném ki, a harmadikhoz kötődő rokonság pedig ebből kiindulva szinte adja magát. Feltűnő például az, ahogyan mind a posztmodern teoretikusai, különösen Derrida, mind az 1960–1970-es évek régizene mozgalma „kvantumugrásszerű” töréseket, nem pedig megszakítatlan tradíciót, folytonosságot látott a történelemben. Ehhez járult hozzá a részvételi alapú, aktív befogadás, ami szoros kapcsolatban áll az elitet kiemelő hierarchiák lebontásával és/vagy tagadásával. Ám általában a múlt újraalkotása és újraértelmezése is tekinthető közös vonásnak, és míg önmagában az előbbi egyfajta pluralizmust feltételez, az utóbbival együtt mindez a játék(osság), az improvizáció, az előre kiszámíthatatlanság, a helyben születés terepét biztosítja és egyben követeli is meg.

Nagyjából ennyi az, amit Thomas Forrest Kelly nem mond ki ténylegesen a régizene fogalmát és történetét elemző, valóban nagyon rövid, ugyanakkor rendkívül informatív bevezetőjében. A kötet ugyanis ténylegesen bepillantást enged a mozgalom minden aspektusába, és ugyan részletekbe csupán egészen ritkán megy bele, a puszta utalások, és a hihetetlenül összefogott, az elméletek és jelenségek tényleges esszenciáját elénk táró ismertetések lefedik mindazt, amit a régizenéről bárkinek tudnia kell. A területtel behatóbban, régóta foglalkozók számára a szerteágazó tudás kompendiuma, összegzés és emlékeztető, míg a műkedvelő, a zenei értelmezés és előadói gyakorlat e megközelítésével még csak most foglalkozni kezdők számára viszont egy egészen új világot nyit meg számtalan, irányjelzőként is használható utalásával, valamint a fogalmak és tendenciák tömör, lényegre törően magyarázó bemutatásával.

A régizene mibenlétét taglaló fejezetben például egyszerre mutat rá a korunk jelenkori komolyzenétől való eltávolodására, a repertoár 19. és 20. századbeli kanonizációjának hatására és az ebből fakadó, alapvető kérdésre, jelesül, hogy honnantól számít valamely zene réginek, és hogy miben különbözik a ránk hagyományozott tudásra épülő előadói gyakorlat az újrafelfedezés örömével szolgáló kutatástól és kísérletezéstől. Ezután külön-külön tárgyalja a régizene „klasszikus” értelemben vett korszakainak – a középkor, a reneszánsz és a barokk –sajátosságait, a rekonstrukció lehetőségeit, forrásait és korlátait. A korszakok uralkodó stílusainak általános ismertetése mellett külön kitér az énekes és hangszeres művekre, maguknak a hangszerek a sajátosságaira, a tánc, az irodalom és a festészet fontosságára az autentikus, korhű hangzás és előadói gyakorlat megértésének folyamatában.

Ezt követi a régizene mozgalmon belüli ellentmondások, a korabeli hangszerek lemásolása révén megszerezhető tudás ismertetése, a vibrato használatának kérdése mind hangszeres játékban, mind az énekben. A különböző, egymástól az alapelvekben többnyire alig, ám a tényleges megvalósítás során egyes esetekben mégis jelentősen eltérő felfogások – ha nem is iskolák – közötti eltérések taglalása éppoly érdekes és izgalmas, mint ahogy kirajzolódik előttünk a régizenei központok és vezető egyéniségek messze mutató hatása. Kelly szerint persze az intézményesülés nem feltétlenül használ a mozgalomnak, ám mivel annak kezdettől fogva tevékeny tagja volt, a jövőről alkotott képe nem túlzottan sötét.

Végtére is Magyarországon például 2015-ben rendeznek először Régizenei Fesztivált, még ha egy ideje koncerteznek is már errefelé a nemzetközileg ismert és elismert régizenei együttesek. Ugyanakkor az első generációk legnagyobbjait, de még a hatvanas-hetvenes évek meghatározó egyéniségeit sem lesz alkalmunk már élőben hallani. A régizene, amit pár évtizede még csupán a Camerata Hungarica, a Mandel Kvartett és Benkő Dániel képviselt idehaza, valamivel később pedig a Capella Savaria és Péteri Judit tett valamivel tágabb körben népszerűvé, mára a magyar zenei élet integráns részévé vált a Vashegyi Györgyhöz és Spányi Miklóshoz, a Bubnó Tamáshoz és az Ars Nova Sacrához hasonló, kiváló előadók révén. Már csak miattuk is érdemes megismerkedni az alapvetésekkel, hátha a kötet egy életre szóló szenvedély kezdete lehet.