Főkép

Közel öt éve látogatom a Szegedi Kortárs Balett előadásait és szinte mindig élvezem. A tánc, a mozgás, a zene, a díszlet, a fények együtteséből kell megalkotnom a véleményem, mindenféle beszéd nélkül, ami elég nehéz meló, lévén, hogy talán jobb vagyok a beszéd értelmezésében, mint másban. Kimozdít a komfortzónámból, mint egy jó regény, de máshogy – és ez a más teszi számomra értékké a darabokat. Ráadásul most egy kis öngólt is sikerült lőnöm, mert a műsorfüzet elolvasása nélkül néztem meg a darabot, ami miatt így a koncepció több elemét csak utólag ismertem fel, de egyúttal ez adott beszédtémát az előadás után is.

 

Az Insomnia sötét, komor és nyomasztó látlelet az álmatlanságról, valamint annak kiváltó okairól. Egy lányt látunk, aki szenved, akinek az elméjét démonok rángatják, az ébrenlét és az álom határvonalán táncol, ahol a valóság és a képzelet világa összekeveredik. Mozgása zaklatott, néhol irányított, de soha sem önmaga igazán. Ebben az állapotában látja a körülötte élőket: szüleit és barátját. De minden megkettőződik: néha az anyja, néha az apja szenved elhagyatottságában és keresi másutt a boldogságot, néha pedig a lány nem találja saját párkapcsolatában a fogódzkodót. A táncosok nagyszerűen jelenítik meg ezeket a összetett érzelmeket, a magányt és a csábítást egyaránt.

 

Az előadás egyik nagyszerűségét pont az adta, hogy a cselekmény pontos ismerete nélkül is megérthette a néző azt, ki kit jelenít meg. Az apa és az anya, a szeretet és hódítás mozdulatai egyetemesek, a koreográfiának pedig sikerült ezeket az elemeket érthetően megjeleníteniük. Ugyanakkor az egyes szimbólumok felismerhetősége nagyban függött a közegtől, de ez folyamatos játékot jelentett; egyszerűen élveztem kitalálni azt, vajon mit jelent a kutya vagy éppen a tenger megjelenése.

 

A rendezés ráadásul nagyon jól használta fel a színház adta lehetőségeket, a színpadkép egyszerűségét. Az eddigi kortárs balettelőadások alatt is megfigyeltem, mennyire ötletesen használták a fénytechnikát, de ezt sikerült új szintre fejleszteni. Először csak egy egyszerű fekete hátteret és egy ágyat láthattunk, amelyet később Kopek Gábor installációi töltöttek meg tartalommal – hol egy hajón vagy egy erdőben, hol pedig szobákban láthattuk magunkat, amelyeket kevés, de annál jellegzetesebb elemmel, vagy éppen az ablakon keresztül látható utcaképpel mutattak be az alkotók. Különösen emlékezetesnek találtam, ahogy az ágy szinte elnyelte az egyes szereplőket, mert ez megint újabb és újabb jelentéssel ruházta fel a jeleneteket. Amikor pedig minden szín kifutott a világból, akkor csendültek fel talán legfájdalmasabban Alexander Bălănescu zenéi.

 

Ezek az elemek végig remekül kiegészítették a táncot, de nem vonták el tőle a figyelmet. Így láthattuk, ahogy a Lány kevés tiszta pillanatában pedig még inkább küzd a világgal, amely nem akarja igazán befogadni, de egyre kevésbé érzi a kettő közti különbséget. Amikor a végső jelenetekben felismertem, hogy elveszítette a harcot az álmatlansággal, képes voltam átérezni ennek a jelentőségét, az előadás megadta számomra a katarzist.

 

Az Insomnia a zene, a tánc és a színpadkép mesteri elegye, amely képes egy univerzális jelenséget olyan távlatokban bemutatni, melyet bárki megérthet. Számomra ugyan nem ez a társulat legjobb munkája, de megmutatja azt, hogy Szegeden az igazi művészi innovációt nem feltétlenül a prózai vagy operatársulat munkájában kell keresnünk, hanem sokkal inkább a balett idegennek tűnő világában: Juronics Tamás ugyanis bebizonyítja minden évben, hogy ő és táncosai képesek új színt hozni a szegedi művészeti életbe, bátran kísérleteznek, és minden előadásuk hordoz olyan tartalmat, amit magunkkal tudunk vinni. Remélem, ezt egyre többen fel fogják ismerni és még sok-sok színvonalas előadást láthatunk tőlük.

 

Rendező: Juronics Tamás
Koreográfia: Juronics Tamás és a Társulat
Zene: Alexander Bălănescu
Médiainstalláció: Kopek Gábor
Táncosok: Takács Zsófia, Hajszán Kitti, Hortobányi Brigitta, Csetényi Vencel, Zsadon Flóra, Czár Gergely, Szígyártó Szandra, Kiss Róbert, Hegedűs Tamás, Stáry Kata, Horváth M. Gergő, Bujdosó Anna, Májer Gábor