Főkép

Az előző résszel, az Üvegtrónnal kapcsolatban az volt a legnagyobb problémám, hogy a főszereplő nem éppen orgyilkos „hivatásának” megfelelően viselkedett: ahelyett, hogy megfelelt volna országszerte ismert és hírhedt hírnevének, inkább a tükör előtt illegette magát, bálokon parádézott, illetve a herceggel vagy a testőrkapitánnyal flörtölt. Az egész történetből hiányzott az a kissé sötét hangulat, amelyre a fülszöveg alapján számítani lehetett volna – helyette viszont annál nagyobb hangsúlyt kapott a romantika. Az akcióban és misztikumban bővelkedő befejezés azonban felvillantott valami ígéreteset, egyben ízelítőt kaptam az addig rejtett mágiából. Amit megtapasztaltam, az csak nem hagyott nyugodni, ott kattogott a fejemben és addig piszkált, míg végül a sorozat folytatása mellett döntöttem.

 

Celaena megnyerte a tornát, ő lett a király orgyilkosa, és úgy tűnt, hogy ez a jellemére, minden megnyilvánulására is jelentős hatással volt: Doriannal, a herceggel szemben sokkal távolságtartóbban viselkedik, Chaolt, a testőrkapitányt ugyan továbbra is vonzónak találja, de előtte is titkolózik. A király küldetésekkel bízza meg, ő pedig sorra teljesíti is azokat – igaz, hogy mindezt a maga módján teszi: megbízásai során egyesíti orgyilkos képességei előnyeit a női praktikákkal, a feladatokat pedig teljesen egyedien értelmezi. A lány szeme előtt egyetlen cél lebeg: ha megfelel az uralkodó elvárásainak és letelik az ideje, akkor szabad lesz – amíg azonban ez bekövetkezik, még sok mindent kell kiállnia, a veszélyes helyzetek pedig egyre csak sűrűsödnek körülötte. Amikor azt a megbízást kapja, hogy ölje meg a trón ellen szőtt összeesküvés vezető emberét, kicsúsznak a kezéből az addig szorosan tartott szálak, és felpörögnek az események.

 

Ez a kötet alapvetően két részből áll össze, amely jól láthatóan, külön címekkel meg is jelenik a kiadványban. A történet első fele, A király bajnoka inkább felvezetés, amely Celaena küldetéseiről, a király által rábízott feladatok leírásáról, illetve Chaol kapitánnyal szembeni érzelmeinek fejlődéséről szól. Az események lassan csordogálnak, izgalomra mértékkel lehet számítani, de a feszültség folyamatosan növekszik, érezhető, hogy valami készül a háttérben, ami nagyot fog szólni. A kötet második fele, A királynő nyila sokkal sötétebb, fájdalmasabb, valamint mágiával, titkokkal és érzelmekkel terheltebb. A korábbiakban felgyűlt feszültség elementáris erővel robban és rombol szét mindent, ami eddig csak egy kicsit is hasonlított a béke, a nyugalom vagy a szeretet érzésére. Egyáltalán nem véletlen, hogy a mozgalmas cselekményű, akciókkal és összefüggésekkel teli, lényegesen élvezetesebb fejezetek sokkal jobban tetszettek, mint a valamivel lassabb felvezetés.

 

Érezhetően javult a szerző stílusa: a fogalmazásban, a történetvezetésben és a karakterábrázolásban is látható a változás, az eredmény pedig eléggé meggyőzőre sikerült. Nincs hiány érzelmekben, az akaratok egymásnak feszülésében és ármányban, az író nem kíméli a szereplőit, a sötétség egyre jobban átjár minden jelenetet. Ahogy haladtam a történettel, úgy kerültek egyre többször elő a fegyverek, lett egyre véresebb és sötétebb a cselekmény. A mágia, amely eddig megbújt a háttérben, most átveszi az irányító szerepet, előbújik a fátyol mögül, szinte tarol, egyszerűen magával ránt – korábban ezt vártam volna az Üvegtróntól is, de csak ebben a kötetben merülhettem el benne igazán. Most már jól látszanak az összefüggések, lényegesen több minden van a háttérben, mint azt az előzmények ismeretében gondolni mertem volna – nekem pedig nagyon tetszenek ezek az egyszerre összefonódó és szerteágazó szálak.

 

Ritkán olvasok olyan sorozat második részt, amely ennyivel jobban sikerült, mint a felvezető kötet, amely képes ennyire mást adni, ilyen mértékben kiteljesíteni az eseményeket, megbonyolítani a szálakat, és lekötni az olvasóját. Nem tudok belekötni sem a cselekményszövésbe, sem a történetvezetésbe, sem a karakterekbe – egyszerűen minden a helyén volt – kategóriáját tekintve mindenképp –, és én örültem neki, hogy végül is rászántam magam az olvasásra. Ezek után a harmadik rész mindenképpen kötelező.

 

Korábban azon keseregtem, hogy kis hazánkban nem divat a kiegészítő novellák megjelentetése, így az élményt teljessé tevő információk, kalandok egy része nem jut el a hazai olvasókhoz – ugyanakkor az is igaz, hogy a trilógiák ettől még élvezhetőek. Úgy néz ki, hogy megtört a jég, mert hamarosan megjelenik a sorozat előzményeit tartalmazó kötet, amely Az orgyilkos pengéje és más történetek címmel kerül majd a boltokba. Kíváncsi leszek, hogy ezek a novellák – szám szerint öt –, mennyivel teszik majd teljesebbé a világot, a már ismert eseményeket – mindenképpen beszámolok róla.