Főkép

Isaac Asimov életművében nem gyakori, hogy ha részleteiben nem is, szerepét tekintve alapvetően mégis megegyező helyzetből építsen fel két egymást követő történetet. Nem arra gondolok, hogy például az alapítvány novellákat vagy fejezeteket (attól függően, milyen prekoncepciókkal állunk neki a trilógia olvasásának) a történelmi krízishelyzetek és a megoldásuk után az időkapszula megnyitása tartja össze, vagy hogy az Azazel-mesék mindegyikében valami olyasmit tesz a hüvelyknyi démon, amivel a másodlagos (pontosabban idézett) mesélő, George családjának és barátainak segítene, ám a dolog rendre balul sül el. Sem arra, hogy a Birodalom-sorozatot alkotó regények mindegyikében valamiféle összeesküvés szálai kerülnek kibontásra, hanem arra, hogy Az űr áramlatai és a Kavics az égben című művek főhősei egyaránt egy csapásra elveszítik a valósággal, önnön épelméjűségükkel, múltjukkal és jelenükkel kapcsolatos bizonyosságokat. Igaz, hogy míg az előbbi egy pszichoszonda miatt kerül amnéziás állapotba, az utóbbit egy kutatólaboratóriumban végbement apró baleset repíti a messzi jövőbe és a látszólagos emlékvesztésbe, mégis az az érzésünk támadhat, mintha mindkettejüknek ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdenie.

 

A szerencsétlen időutazó, a Joseph Schwartz nevű nyugdíjas szabó egy olyan korban találja magát, ahol a ma létező nyelvek felismerhetetlenné módosultak, az egykori nagyvárosok csupán árnyai önmaguknak, mindez pedig egy nukleáris világégés eredményeképp jött létre, amely radioaktívvá tette a teljes Föld bolygót. A szűkös források miatt az embereket hatvanéves korukban a halálba segítik, kivéve a különösen nagy fontosságú munkát végző tudósokat és államférfiakat. És a Vének Társaságának tagjait, akik a bolygó teljhatalmú urai, ráadásul meggyőződésük, hogy valaha régen a Földről rajzott ki az emberiség a galaxisba, nem pedig az egymástól függetlenül kialakult űrjáró civilizációk olvadtak össze.

 

Épp ennek a teóriának az igazolására vagy cáfolására érkezik a Földre dr. Bel Arvardan régész. Mindez pontosan akkor történik, amikor a Schwarzra rábukkanó földműves házaspár „önkéntesként” az összegzőnek elnevezett készülék kipróbálásához ajánlja fel az idős lelencet. A véletlen egybeesésnek később fontos szerepe lesz a cselekményben, többek között azért, mert így az összeesküvők téves következtetéseket vonnak le az eseményekből, ámde amiatt is, hogy Asimov majdhogynem kötelező szerelmi szálat csempészhessen a történetbe. (A gépezet nevének magyarra való átültetése kissé sután sikeredett, mivel az eredeti synapsifier a szinapszisok, vagyis az idegsejtek közötti kapcsolódási helyek többszörözését és erősítését végzi, tehát csak áttételesen összegez.) A kísérlet eredményeképp Schwarz mentális képességei fokozatosan javulnak, egy idő után pedig már nemcsak jóval gyorsabban tanul – sajátítja el, például, a nyelvet –, hanem telepatikus képességekre is szert tesz. Ám még jóval ezelőtt, amikor megszökik a kórházból, épp Arvardanéval keresztezik egymást az útjaik, így a potenciális kapcsolat ténylegesen megvalósul, mi több, előre megtervezettnek tűnik.

 

Azt nem szeretném elárulni, miként végződnek Schwarz megpróbáltatásai, inkább azt hangsúlyoznám ki, mennyire központi szerepe van a regénynek a Robot–Birodalom–Alapítvány-univerzumban. Voltaképp ez az a pont, ami körül Asimov fiktív világa forog, még ha a kronológiába illesztés csikorog is. Itt már Trantor a Galaktikus Birodalom közepe, a Föld jóformán elfeledett, elmaradott kultúra, a robotok napja úgyszintén leáldozott, és megjelent a gondolatátvitel lehetősége. Kritikai szempontból a regénynek persze nem tulajdonítanak ennyire nagy jelentőséget, talán épp azért, mert ez Asimov egyik legkonvencionálisabb kemény sci-fije, ráadásul a nyomozás oly sűrűn alkalmazott elbeszélő eszközét sem a megszokott módon alkalmazza az író, ám véleményem szerint épp emiatt mondható valamennyire egyedinek a hatalmas életműben, szemben, mondjuk, a nyilván hasonlóképp élvezetes, de sematikusabb késői Alapítvány-regényekkel. Egyszóval megéri megismerkedni vele.