William Gibson: A periféria

„Nekem fogalmam sincs, hogy milyennek kellene lennie a világunknak, csak azt tudom, hogy nem szeretem a mostanit.”

Utálom, hogy ez a regény kulcsmondata. Utálom, hogy William Gibson ennyire ráérzett a világunkra. Utálom, hogy ennyire jól látja, mi is zajlik aktuálisan, és hogy ennyire tűélesen, lecsupaszítva, de mégis a sorok között írja meg, miközben a felszínre alig figyel, legfeljebb odapislant néha. Majdnem azt írtam, hogy „szokás szerint” ennyire jól látja, de (bocsátassék meg, ez kikívánkozik belőlem) A periféria volt az első Gibson-regényem, úgyhogy csak hallomásra tudok támaszkodni, saját élményekre nem. Így hát aki kontextust vagy életmű-ismertetést várna, az nyugodtan lapozzon tovább, itt olyat nem fog találni (legalábbis tőlem nem). Abban viszont majdnem biztos vagyok, hogy képes leszek elmondani, nekem mit jelentett A periféria, s hogy én mit hallottam ki mögüle. Aztán lehet, hogy mégsem…

Flynne Fisher élete nem épp fenékig tejfel – de persze manapság senkié sem. Bátyja helyett beugrik egy alkalminak tűnő állásba, amiről aztán kiderül, hogy mégsem annyira tökéletes, mint elsőre tűnne. Lát valamit, valami egészen szörnyűségeset, mire elkezdik üldözni. De ez is csak azért tűnik olyan rendkívülinek, mert ebben a korban minden más hiányzik. Nincs munka, nincs pénz, nincs remény és nincs előrejutás, legalábbis a közeljövő Amerikájának kisvárosaiban. Tudunk helyette tárgyakat nyomtatni, szeretjük a virtuális világokat, meg vannak mindenféle harci fejlesztéseink a katonáinknak, de az átlagember élete egyre inkább a rideg és üres semmi felé halad. Nem mintha annyira rossz lenne az élet, ez még mindig a fehér emberek Amerikája, itt nincs nyomor, nincs fájdalmas szegénység és mindent elöntő mocsok: csupán mintha minden egyes perccel, minden egyes másodperccel egyre mélyebbre süllyednénk. A kilátástalanságba. A céltalanságba. Az unalomba.

Wilf Netherton Angliája sem sokkal jobb. A gazdagok uralják, a szegények meg mintha nem is léteznének. Élnek még egyáltalán? Ez már meglátás kérdése. Az elit, a felsőbb réteg vezeti az embereket, akiknek igazából persze mindegy, amíg még megvannak a saját játékszereik és időtöltésük. Könnyedén áttölthetik tudatukat egy mesterséges testbe, ha épp úgy tartja kedvük, de mondjuk ez sem különösebben izgalmas hosszú távon. Embermilliók életének befolyásolása pedig csak egy újabb közepesen érdekes nap. Wilf legalább abból él, amit szeret: beszél. Rábeszél, mellébeszél, feleslegesen beszél, össze-vissza beszél, és úgy legfőképpen, elbeszél mindenki más mellett. Legújabb „projektje” egy művész, aki újra és újra lefejti magáról a tetovált bőrét, majd művészeti cikként kiállítja. Aztán új bőrt növeszt. Bizonyos értelemben ez mondjuk az egész társadalomra jellemző…

Megismerjük (már amennyire) kettejüket és még mellettük tucatnyi olyan mellékalakot, akiket a nevükön kívül gyakorlatilag semmi nem különböztet meg egymástól, s izgatottan figyeljük őket, ahogy téblábolnak céltalanul ebben a történetben, mint ahogy mi is tesszük azt a napjainkban – bár szerencsére általában nekünk nem kell egy időn átívelő nyomozásban részt vennünk. Ők viszont keresik a megoldás kulcsát, közben pedig az életük is veszélybe kerül: nem is krimi ez már, hanem thriller, nagy adagnyi fantasztikummal. Lőnek és robbantanak, közben pedig beszélnek és beszélnek, mintha mást sem csinálnának, mintha nem is tudnának mást csinálni, csak beszélni felesleges és lényegtelen dolgokról. Mintha másból sem állna az élet, csak ebből az állandósult fecsegésből, ebből a sehova nem vezető életformából, amit azért nem csak Gibson vázlatos figurái művelnek.

De Gibson nem törődik a karaktereivel, nem törődik a cselekménnyel, hiába halad gyors léptekkel előre, mintha csak azért lenne ott, hogy valami másról meséljen. A belefásult unalomról talán. A mindent ellepő szenvtelenségről. Arról, amit mindenki érez: hogy nem tetszik nekünk ez a világ, de mégsem tudjuk a helyes irányba terelni. Hogy csak túléljük a mindennapokat, kelljen érte bármit is tenni, mert hátha majd jobb lesz. De ideje lenne felismerni: nem lesz jobb, nem lesz boldogabb, nem lesz vidámabb. Azért tenni is kell valamit. Gibson érti ezt, de ő sem tud mit tenni – marad hát megrögzött jövőlátó és sci-fi író, hogy egy utolsó fricskaként azért még bemutasson az olvasóknak. Mondtam már, hogy utálom, mennyire valósnak, hihetőnek és realistának tűnnek a jóslatai?