Főkép

New Yorkban lüktet a jazz, egyre több fiatal muzsikus együttműködéséből jönnek létre olyan formációk, amelyek érdemesek arra, hogy több tavaszt is megéljenek, ha sikerül nekik korongról korongra megújulniuk. Viszont a lemezkiadás hanyatlása és a forgalmazás formáinak gyökeres átalakulása miatt egy albumra inkább mint indokra van szükség, hogy arra egy koncertkörutat lehessen szervezni – bár korábban is tudott tény volt, hogy ennek hatására nő az eladás. De valójában a jazz muzsikusoknak mindig is az élő zene volt és lesz a legfontosabb olyan tér, ahol az adott pillanatokban újraalkothatják egyes kompozícióikat és egyre érettebben adhatják elő azokat, hogy maguk is folyamatosan velük formálódjanak egy aktuális közeg és zenei interakció hatására.

 

Ennek a folyamatnak minden eleme érezhető a James Farm új, második korongján, amely formáció a tagok közötti viccelődő e-mail-váltásnak köszönhetően kapta ezt az ad hoc nevet. A muzsikát viszont egyáltalán nem jellemezhetnénk így: bár forradalmat nem hoz, kiforrottságot annál inkább. Most érett igazán össze ennek a négy fiatal óriásnak a játéka, amely nemcsak a kiegyensúlyozottabb együttes hangzásban, hanem a kompozíciók szintjén is tükröződik, legfőképpen Matt Penman nagybőgős előtérbe kerülése által. Bár viszonylag demokratikusan oszlanak el a kivétel nélkül mind eredeti kompozíciók a muzsikusok között, mégsem saját szerzeményein kap domináns szerepet Penman, hanem szinte az album egészén. Az Eric Harland (dobok) által jegyzett „North Star” bőgő szólama agresszív és itt rögtön Penmané az első szóló, amelyet követően Joshua Redman (szaxofon) dallamismétlése alatt is tovább improvizál, hogy aztán egy egészen vad zongora-bőgő groove-ra játsza el Aaron Parks az egyik legropogósabb zongoraszólót. Egyedülálló szerkesztés, ha ez a kvartett valami új mintát horgol a jazz nagy terítőjére, akkor az éppen az ilyen megoldásokban rejlik. A Harland által irányított, állandóan váltakozó poliritmusokkal átszőtt váratlan rendezőelvektől pedig még izgalmasabbá és szerethetőbbé válik a lemez, még akkor is, ha csak az első tízegynéhány hallgatás után kezdünk rákapni az ízére, mert az első nekifutások után laposan lepattanunk róla.

 

De ez csak a látszat: ha nem ezért a korongért fogják a leginkább szeretni egyik előadóművészt sem, attól még az egész album dinamikája egészen varázslatos. Aaron Parks folyamatosan keveri az akusztikus hangzást az elektronikus billentyűs hangszerekkel, amitől egészen gazdag és vastag szövet jön létre, Joshua Redman pedig évről évre egyre zseniálisabb játékával egyszerűen mindvégig tündököl. Nem lazul el annyira, mint a Bad Plus trióval közösen adott turnéin, mintha a stúdió falai bizonyos határokat jelentének a számára – legutóbbi koncertlemeze ezzel szemben szó szerint lehengerlő –, de mindvégig árad belőle a muzsika.

 

Remek korong, remek szórakozás, tele meglepetésekkel a figyelmes hallgatók számára.

 

Előadók:

Joshua Redman – szaxofon

Aaron Parks – zongora

Matt Penman – nagybőgő

Eric Harland – dobok

 

Elhangzó szerzemények:

1. Two Steps

2. Unknown

3. North Star

4. Mr E

5. Farms

6. Otherwise

7. Jury’s Out

8. Aspirin

9. City Folk

10. What Remains