Orson Scott Card: A rézbőrű próféta

Kitörőben a háború a „sápadtarcúak” és a rézbőrűek között. A két nemzet egyre kevésbé tud megférni egymás mellett: a fehér ember mindig újabb és újabb földterületet foglal el, egyre több indiánt űz el az otthonából, s közben pusztítja a természetet, bár törvényeit nem veszi figyelembe. Az indiánok pedig látják ezt, és fáj nekik az ősföld halála: ezért úgy tesznek a fehér ember tettei ellen, ahogy tudnak – akár még erőszakkal is. A skalpgyűjtő indiánok ténykedése miatt pedig csak tovább mélyül a szakadék, amit William Harrison, egy kis erőd (hamarosan város, mi több, az állam fővárosa!) kormányzója ki akar használni, hogy még több hatalmat szerezzen. Eközben Erély városában a tíz esztendőt is alig betöltő Alvin Miller nagy útra készül: szülei kovácsinasnak küldik. Azonban Hatrack városába vezető útja közel sem lesz olyan egyenes, mint az eredetileg eltervezték – s ebben nagy szerepet kapnak a Prófétavárosban ténykedő indián vezetők is…

A rézbőrű prófétát talán A hetedik fiú inverzeként a legizgalmasabb olvasni: ugyanis mindaz, ami a sorozat első részéből hiányzott, azt itt megtaláljuk. Ha valaki ott még lassúnak, netalán unalmasnak találta a cselekményt, az most már megörülhet a gyorsabb folyású eseményeknek, a harcjeleneteknek és a sokkal mozgalmasabb történetnek. Akit ott jobban érdekelt az indiánok kérdése, mint a vallási konfliktus, az a második részt sokkal nagyobb lelkesedéssel olvashatja. Akinek ott már sok volt az egyre nagyobb hatalommal bíró Alvin Millerből, az most nem panaszkodhat, hiszen A rézbőrű prófétában jóval kevesebbet szerepel a fiatal Teremtő. Ráadásul külön érdekes a kötetben, hogy ezúttal egyes jeleneket (mint Alvin találkozása a Fénylő Emberrel) a másik szemszögből követhetünk figyelemmel: így megismerjük a másik oldalt is, mely – valószínűleg nem túl meglepő módon – legalább olyan szórakoztató, mint a korábban ismert verzió.

Ez azonban csak a kezdet, hiszen A rézbőrű próféta jóval több, mint egyszerű második rész. Már az időben elcsúsztatott folytatást figyelve észrevehetjük, hogy Orson Scott Card nagyon tudatosan és okosan építi fel a sorozatát: azt érzem ugyanis, hogy a mostani „kaland” nagyon fontos állomás lesz Alvin személyiségének fejlődésében. Hiszen korábban csak a szülei és a közelükben lévő, erősen vallásos személyek (mint Istenvértezete Weaver és Thrower tiszteletes) nézőpontját ismerhette meg, egy nagyon szűk perspektívából nézte a világot, most azonban, mielőtt még az igazán nagy horderejű események megtörténnek, egy olyan élményt szerez, ami alapjaiban változtatja meg a világnézetét és a gondolkodásmódját. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy küldetésének feltehetően igen fontos részéről is itt szerez tudomást, a Próféta védőszárnyai alatt…

Mi pedig közben az indián-sápadtarcú konfliktus mélyére vethetjük magunkat. Legfőképpen azt élveztem a regényben, ahogy ugyanarra a problémára – ti. a rézbőrűek fenyegetnek minket / a fehér ember fenyeget minket – miként reagálnak a különböző jellemű személyek. William Harrison például az előrejutási lehetőséget látja mindebben: az indiánok hulláin (lehetőleg alkoholba, és nem vérbe fojtva, elvégre az sokkal kevesebb macerával jár) akar a magasba törni. Hatalmat akar – és mindenáron megszerezi magának, még ha gyilkolni is kell érte. Hooch, a magányos whisky-kereskedő bár gazember, ő alapvetően békés személyiség, aki az anyagiaknál nem lát messzebb – nem úgy, mint Mike Fink, aki még ölni is képes. Istenvértezete Weaver, már csak keresztényi elveinél fogva is, úgy gondolja, hogy ideje békességben élni: ő inkább a közös hangot, a barátságot és a nyugalmat próbálja megtalálni, ezért pedig hajlandó érdemben is tenni. Eközben mindenki más csak egy távoli problémát lát az indiánokban, akik remélhetőleg sosem jutnak eléggé keletre ahhoz, hogy gondot okozzanak – egészen a Prófétaváros megszületéséig.

A „másik” oldal persze legalább ennyire megosztott: Te-Kumsza (Tecumseh), a rézbőrűek vezetője (vagy legalábbis annak kiáltotta ki magát) valójában a legkevésbé sem vágyik háborúra. Azonban mielőtt békében tudna élni, úgy gondolja, muszáj visszalökni a fehér embert az óceán túlpartjára – azt pedig már csak műveltségénél fogva is tudja, hogy ez milyen áldozatokkal jár. A Próféta ezzel szemben a békesség útját hirdeti, harccal ugyanis semmit sem lehet megoldani. Bár segítenek neki látomásai, mégis bizonytalan: kételyei vannak, hogy az általa követett út tényleg oda vezet-e, ahova szeretné. A „harmadik” oldal bár sokkal érintőlegesebben szerepel a regényben, Card alternatív történelmét tekintve annál fontosabb alakokról van szó (a kötetnek egyébként is nagy erénye, hogy milyen magával értetődő természetességgel vegyülnek az ismert emberek és a kitalált személyek): közülük is kiemelkedik Bonaparte Napóleon, aki nem pontosan olyan figura, mint amit a történelmi tablókon ábrázolni szoktak…

Mindezek ellenére számomra ez a kötet mégis inkább Card írói tehetségét hirdeti: a cselekmény ugyan jóval kevésbé tudott magával ragadni, mint az első részben, mégis tele volt jobbnál jobb ötletekkel és megoldásokkal. Noha a mondanivalóban és a felvetett problémákban kevés újdonság volt, mégis példaértékű az a finomság, ahogy mindezt kezeli: hiába hajlik egyértelműen az egyik oldal felé, képes olyan mértékben árnyalni az egyes karaktereket és a fő konfliktust, hogy az olvasó se legyen teljesen biztos az igazában. Izgatottan várom, hogy mi lesz A kovácsinas címet viselő folytatásban (talán Alvin végre tényleg elér a kovácshoz?) – mint ahogyan azt is, hogy visszatérnek-e a most megismert mellékszereplők, hiszen jóval többet érdemelnének, mint amit most az alig valamivel több, mint háromszáz oldal alatt kaptak. Na és persze legfőképpen arra leszek kíváncsi, mi lesz Alvin sorsa, hiszen a kalandok még csak most kezdődnek igazán…