Főkép

Gyerekkoromban nagyon rossz alvó voltam. Éjszakánként állandóan attól rettegtem, hogy elvisznek az ufók, megeszi a májamat az X-aktákból a gumiember, vagy spontán öngyulladást szenvedek el. Tulajdonképpen szinte semmi nem tudott megnyugtatni, csak az, ha lefeküdtem a földre, és arcomat a letapétázott átjáró ajtó alatt lévő résre szorítva hallgattam a nagyszobából kiszűrődő tévéhangokat. Ezek az elmosódott, félig (sem) értett zajok aztán nagy nehezen álomba ringattak, reggel pedig csak az arcomon lévő hosszú benyomódott csík emlékeztetett az esti kalandokra. És hogy mégis miért mesélem ezt el? Mert a dán Raveonettes a mostani koncertjére két előzenekart is hozott magával a hajóra, akik közül az első nekem teljesen ezt a gyerekkori élményt hozta vissza.

 

A duó felállású német DYN egy dobos-énekessel és egy gitáros-énekessel operál, de az az igazság, hogy ha többen lennének, azzal csak kevesebbek lennének, mert a hangzásképükből nem hiányzik semmi, köszönhetően a „hammer of the gods”-típusú dobolásnak, a percussion hangszerek okos és ötletes használatának és a mindenhol jelen lévő pszichedelikus zajfüggönynek. A vokál persze inkább csak dünnyögés, és kicsit olyan, mintha a kazettás magnóban a szalagot bekapta volna a gép, és lassan húzná-nyúzná, egyre lassítva a szólamokat, de ez is tökéletesen a helyén van. Ráadásul még némi rock and roll attitűdöt is fel lehetett fedezni a srácokban, így tényleg teljes volt a múltidézés a részemről: anyukámék a nagyszobában Woodstock filmet néznek az ócska tévén, én meg a takaró alatt rettegek a kis szürke (zöld?) emberkéktől.

 

A második bemelegítő banda már sokkal konkrétabb és megfoghatóbb, kevésbé álomszerű, de azért kellően kifacsart világot hozott magával: a lengyel tükörmaszkos Bokka egy csillagközi bulival készült, amiben egyaránt ott voltak az űrkorszakos Daft Punk táncos ütemei és a Sigur Rós drámai poszt-rockja. A titokzatosságba burkolózó, csak a képernyőre kivetített konzolon keresztül kommunikáló zenekar a látvánnyal persze még jobban rásegített a cyber party hangulatra (érdekes, mert felvételen sokkal intimebben szólnak), aztán a vége felé eltolták még a Joy Division „Love Will Tear Us Apart”-ját is, ezzel csúcsra járatva a hangulatot (bár szerintem, ha most húsz évig senki nem nyúlna ehhez a dalhoz, azzal se járnánk feltétlenül rosszul). Feelingesek voltak, húzósak és kedvesek, úgyhogy gyakrabban is átruccanhatnának a szomszédból, akár szólóban is.

 

A Bokka levonulását és gyors átszerelést követően aztán pontban tízkor, a lengyelekéhez képest jóval pőrébb  színpadképpel bele is csapott a Raveonettes, méghozzá az új album nyitódalával, az „Endless Sleeper”-rel, amit aztán még további három dal követett a Pe`ahiról, szépen sorrendben. Én speciel azt se bántam volna, ha egészben lemegy a lemez, de Sune-ék csak a programjuk legvégén vették elő újra a korábbinál szörfrockosabb, világvége party hangulatú dalokat. Nem mintha egyetlen jajszavam is lenne arra, ami a köztes időben történt, sőt, ha már most januárban ilyen elképesztően erős koncertekkel indít ez az év, akkor elképzelni sem tudom, mi lesz később. Mert ez a buli bizony tökéletes volt. A hangzás csodálatosan zsizsegett, a gyönyörű zaj mindent betöltött és az ember teljesen átadhatta magát a hangzavar felszabadító erejének (voltak akik nyígtak, mer` hangos, de hát könyörgöm, aki nem bírja a fájást az ne jöjjön ilyenre, sajnos a zaj itt fontos szervező elem).

 

A hangulat is végig az egekben szárnyalt, és ahogy láttam, nemcsak a közönség soraiban, hanem a színpadon is nagy volt a felszabadultság (már amennyire ez a cipőbámulásba belefér). A setlistnek köszönhetően mindegyik korszak szerelmesei megkapták a magukét, mert egyaránt elhangzottak nagyon régi és nagyon új dalok, ráadásul a koncert hossza is tökéletes volt, és az édes-bús „When Night is Almost Done” után (amit pár perccel a végső atomvillanás előtt, a haldokló nap utolsó sugaraiban sütkérezve még egyszer utoljára szeretnék majd végighallgatni) még pont annyi ráadást adtak, amennyi kellett. Megkaptuk a nagy himnuszt, a „Recharge & Revolt”-ot, az új lemez egyik legerősebb dalát, a „Kill!”-t és a csodás „Aly, Walk With Me”-t, hogy aztán zúgó fejjel vethessük bele magunkat az éjszakába, vagy a jeges vízbe, kinek-kinek vérmérséklete szerint.