Beszámoló: J. S. Bach: h-moll mise – Művészetek Palotája, 2015. január 21.
Írta: Galamb Zoltán | 2015. 01. 22.
A zenék zenéje. Az életműnek talán nem annyira jellegzetes darabja, mint A fúga művészete és a Wohltemperiertes Klavier, vagy a passiók és kantáták, hiszen az ellenpontos imitáció itt látszólag nem akadémikus kísérletezés tárgya, ezenkívül sem korálokat, sem recitativókat nem hallhatunk benne, a h-moll mise mégis összetéveszthetetlen, esszenciális Bach-muzsika. E műben mindaz összegződik, amit a szakírók a barokk tipikus jegyeiként kiemelnek, emellett az európai kultúra ama meghatározó, gyakorlatilag sarokkőnek tekinthető megnyilatkozási formájának kiemelkedő példája, amely Machaut-tól Jacques Loussier-ig, a középkortól egészen napjainkig jelen volt és van az életünkben: a katolikus szentmise énekelt liturgikus szövegeinek megzenésítése.
Hogy lutheránusként, a műveit rendszerint célzatosan komponáló Bach miért állított össze egy teljes, ráadásul szokatlan hosszúsága miatt tényleges szertartás részeként való – azaz nem koncertszerű – előadásra gyakorlatilag alkalmatlan misét, megfejthetetlen rejtély. Annyi azonban egyértelműen megállapítható, hogy ez az utolsó, nagyszabású egyházzenei kompozíció a barokk drámaiságeszményét testesíti meg. Ám nem a recitativók könnyen követhető deklamációját helyezve előtérbe, hanem áriák és kórusok váltakoztatásával. Minden egyes nagyobb egységet kórusok kereteznek, valamelyest a reneszánsz misék áhítatot keltő, már-már misztikus atmoszféráját felidézve, a szólók és duettek változatossága, a hozzájuk rendelt obligát hangszerek néhol meglepő, de mindig tökéletesen eltalált megválasztása, hangulatfestő ereje a barokkban mindvégig jelen lévő drámai kifejezést szolgálja, akárha operát hallgatnánk, mégis tudjuk, érezzük, hogy itt a mennyekkel folyik a párbeszéd.
A Philippe Herreweghe vezette genti Collegium Vocale előadásának titka pontosan ezen aspektusok kidomborításában rejlik. Az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy a világ egyik legjobb régizenei kórusát hallhatjuk. A rendes tagok mellé beállt szólistákkal együtt tizennyolc fős énekkar legnagyobb erénye – a rendkívül „egyenes”, így hangsúlyozottan a homogeneitás hatását keltő hangképzése mellett – a barokk művek interpretációjához nélkülözhetetlen, felfokozott szenvedélyesség. Ugyanakkor a hangszeresek is kivétel nélkül mind instrumentumaik elsőrangú megszólaltatói. Különösen érdekes volt figyelni a continuo, mindenekelőtt a csellisták többnyire staccato játékát, amely kifinomult dinamizmusával támogatta meg a zenekar és a kórus áradó passzusait. A hangszeres játékra emellett mindvégig egyfajta határozott, ugyanakkor valamiképp mégsem tolakodó, leginkább elegánsnak nevezhető stílus volt jellemző, ami egészen éteri, nem evilági jelleget kölcsönzött a műnek.
Ám a hangzásképnek ugyancsak fontos szerep jutott. A Sanctus előtt átrendeződött a kórus. A két szoprán szólam a színpad két szélére került, a tenor átköltözött a közönség felől nézve jobb oldalra, míg az alt a bal oldali szopránok mellé került, a basszus pedig középre. Ezzel megváltoztak a viszonyok, kiszínesedett a szólamok szövete. A „Hozsannák” így döbbenetes erővel tudtak megszólalni, de az igazi meglepetést mégis az jelentette, amikor az „Agnus Dei” alt áriája Damien Guillon kontratenor lenyűgöző tolmácsolásában, a hegedűk valóban fájdalmasan gyönyörű kíséretében a bensőségesség szokatlan mélységeibe, avagy magasságaiba jutott. (Érdekes egybeesés, hogy a latin nyelvben az „altus” szó mindkettőre utalhat.)
Máskor, másról nyilatkozva valószínűleg azt mondanám, zseniális előadást hallhattunk, de Philippe Herreweghe, a régizene avatott tolmácsolójának esetében inkább úgy fogalmaznék, hogy csak a mű iránti alázat és a kemény munka eredménye lehet, hogy az idősödő, immár kissé meggörnyedt dirigens több mint kétszázszori előadás után is frissen, szinte az első ismerkedés élményét adóan tudta megszólaltatni ezt a maga nemében felülmúlhatatlan remekművet, Bach különös tanúságtételét.
Előadók:
Dorothee Mields – szoprán
Margot Oitzinger – szoprán
Damien Guillon – kontratenor
Thomas Hobbs – tenor
Peter Kooy – basszus
Collegium Vocale Gent Kórus és Zenekar
Philippe Herreweghe – karmester
A koncerten elhangzó művek:
Johann Sebastian Bach: Messe in H-Moll, BWV 232
Fotó: MüPa