Főkép

Mit írhatnék egy olyan nagylemezről, amelynek közreadása kemény húsz évet késett, és melynek legfőbb alkotója a megjelenéskor már hat éve halott volt? Mit mondhatnék egy olyan együttesről, amelyik néhány más formáció mellett egyértelműen meghatározta kamaszkori zenei ízlésemet? És nem kizárólag a Meddle vagy a Dark Side Of The Moon revelációs erejű hatásaira gondolok, hanem olyasmikre, mint a Wish You Were Here csomagolása, amit ha nem is az eredeti fekete zsugorfóliában, de barna csomagolópapírban kaptam először a kezembe, vagy arra az árulásérzetre, amelyet a Wall példátlan sikere váltott ki bennem és sok olyan pajtásomban, akiket megfosztottak a különlegesség érzésétől. Hiszen hogyan nevezhettük volna továbbra is kifinomult ízlésűnek, vájt fülűnek magunkat, ha a fél világ a „We Don’t Need No Education”-t dúdolja. (Mai ésszel persze már fel tudom fogni, hogy például Mozart áriáinak korabeli népszerűsége semmit sem von le azok zenei értékeiből, de akkor valóban megcsalatottnak érezhettük magunkat a hetvenes éveket lezáró monumentális alkotás kereskedelmi sikere miatt.)

 

David Gilmour az album megjelenése kapcsán egy interjúban elmesélte, hogy nem igazán hallgat mai zenéket, mivel azok túlságosan sematikusak (ő egészen pontosan a „formulaic” szót használta), és az Endless Rivert hallgatva rögtön megérthetjük, mire gondolt. Az egész anyag lassan, méltóságteljesen hömpölyög – valóban úgy, akár egy végtelen folyó. Magunkba mélyedésre, meditációra késztet. Nem kiszolgál, hanem mintegy együtt lélegeztet magával. Még a leghagyományosabbnak érezhető blues-alapokra is olyan organikus, valamiért mégis váratlan megoldásokkal élve épít, hogy teljes mértékben elfeledhetjük a megszokott szimmetriákat; a pop- és rockzenében oly gyakori verze-előkészítés-refrén-verze-előkészítés-refrén-bridge/szóló-verze-refrén szerkezetnek és variációinak pedig végképp nyoma sincs. Emellett a korong némileg visszatérést is jelent a Roger Waters fémjelezte korszakhoz képest is egyfajta pszichedelikusabb zenei világba, mely a progresszív rock egyik vonulatának valószínűleg legsajátabb jegye.

 

Gyakorlatilag elegendő néhány taktust végighallgatni a sokszor egybefüggő számokból (az album hátlapján számozatlanul négy oldalra lettek beosztva a zenei egységek, a könyv belső lapjain pedig az oldalakon belül van számozás, ahogy egykor a bakelit-érában volt divat), és tüstént felismerhetjük a csapatot. Mi több, nem csupán Gilmour valóban összetéveszthetetlen játékának köszönhetően, hanem a billentyűs akkordfűzések, az effektek, a dobbetétek és általában ama attitűd miatt, amely a kezdetektől fogva olyannyira intellektuálissá tette a Pink Floyd muzsikáját. Wright, Gilmour és Mason ma is pontosan úgy rúgja fel a konvenciókat, mint tették harminc-negyven évvel ezelőtt, vagy ahogy a Tubular Bells-zel érte el ugyanezt a hatást Mike Oldfield, a progresszív rock e másik nagy öregje. Nevezetesen azt sikerül elérniük, hogy a szokványos kereteket teljesen szétfeszítve, azokon messze túllépve alkotnak olyan zenét, ami mégsem nevezhető másnak, mint rocknak, és nemcsak az elektromos gitár, a Hammond orgona és a dob miatt. Ha jobban odafigyelünk, nem egy számból (a „dal” elnevezés itt nemigen, legfeljebb jobb szó híján használható) teljességgel hiányoznak is az ütőhangszerek.

 

A korong legfontosabb tanulsága talán mégis az, hogy ami annak idején folytathatatlanná, kiégetté vált Roger Waters együttműködésével, az mégis új életre kelhetett a három másik zseniális zenész kezei közt. A Pink Floyd elevenen lüktető szervezet maradt, azaz, ahogyan egy egészen másik csapat kapcsán egyik barátom fogalmazott: volt még kraft a fiúkban. Csupán az végtelenül elszomorító, hogy az Endless River amolyan hattyúdal lett, varázslatos utolsó fellobbanás, mielőtt megszűnt, ezen a világon végérvényesen megújíthatatlanná vált a csapat. Belegondolni is szörnyűséges, miféle alkotóerő, miféle ötlettömeg mehetett veszendőbe az időközben eltelt évek alatt. Mert ők is együtt hozták létre a legmaradandóbbakat, ahogy számos más nagy formáció, a Beatlestől az ABBA-n át az Extreme-ig, és amikor külön utakra léptek, bármily nagyszerűre sikeredtek is a szólólemezek, mégis hiányzott belőlük az a többlet, amely a közös produkciókat messze az átlag fölé emelte.

 

Egyfajta emlékmű tehát az Endless River, akár a piramisok, a gótikus várak, a reneszánsz és barokk paloták. Egy visszahozhatatlan múlt dicsőségének lenyomata. Egyszerre fájdalmas és felemelő megidézése egy másik kornak, amelyet nem feltétlenül kell szebbnek tartani, ám mindenképp megismételhetetlen. Nem marad más, mint élvezni az albumot, és elmélyedni benne, hiszen végre megtehetjük, és ennél nagyobb ajándékot aligha kaphattunk volna mi, örök rajongók.

 

A zenekar tagjai:

Richard Wright – Hammond orgona, Farfisa orgona, szintetizátorok, billentyűk

David Gilmour – gitár, basszusgitár, szintetizátorok, hammond orgona, effektek, ének, vokál

Nick Mason – dobok, ütőhangszerek, gong

 

Bob Ezrin – billentyűk, basszusgitár

Andy Jackson – basszusgitár, effektek

Gilad Atzmon – szaxofon, klarinét

Guy Pratt – basszusgitár

Jon Carin – szintetizátorok

Damon Iddins – billentyűk

Anthony Moore – billentyűk

Durga McBroom – vokál

Louise Marshall – vokál

Sarah Brown – vokál

Escala – vonós hangszerek

Stephen Hawking – elektronikus hangminta

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Things Left Unsaid

2. It’s What We Do

3. Ebb And Flow

4. Sum

5. Skins

6. Unsing

7. Anisina

8. The Lost Art Of Conversation

9. On Noddle Street

10. Night Light Allons-y (1)

11. Autumn ’68

12. Allons-y (2)

13. Talkin’ Hawkin’

14. Calling

15. Eyes To Pearls

16. Surfacing

17. Louder Than Words

 

Diszkográfia:

The Piper At The Gates Of Dawn (1967)

A Saucerful Of Secrets (1968)

More (1969)

Ummagumma (1969)

Atom Heart Mother (1970)

Meddle (1971)

Obscured By Clouds (1972)

The Dark Side Of The Moon (1973)

Wish You Were Here (1975)

Animals (1977)

The Wall (1979)

The Final Cut (1983)

A Momentary lapse Of Reason (1987)

The Division Bell (1994)

The Endless River (2004)