John le Carré: Tükrök háborúja

„Nincs még olyan kitartó és megfoghatatlan félelem, mint a kémé idegen országban.”

Ha azt hittük, hogy John le Carré minden arcát ismerjük már, tévedtünk: ezzel a - friss regények és nagy klasszikusok újrakiadásai közé becsempészett - ötven évvel ezelőtt íródott, magyarul eleddig ismeretlen regénnyel mutat egy újabbat. Ami nem is különbözhetne jobban a Karla-trilógia vagy az Egy tökéletes kém írójától. Ha nem lenne véresen komoly, azt mondanám, már-már szatíra, amit olvasunk – egy kémszatíra, a titkosszolgálatok legnevetségesebb, legesetlenebb oldalát kidomborítva.

Mert itt már nemhogy hősök, de épkézláb kémek sem akadnak. Csupán egy kiszuperált Részleg, amely a világháború alatti dicsőséges tevékenykedése romjain vegetálva próbálja elhitetni a világgal - s a „menőbb” kollégákkal, lásd: Körönd - hogy van még létjogosultságuk. Kevés sikerrel. Kapva kapnak hát a meglehetősen kétes információn, mely szerint valahol a két Németország határának közelében az oroszok épp atomrakétát telepítenek – hogy az indok, a hely, a megvalósítás módja erősen hihetetlen, az szinte mindegy, ha el lehet adni a gyanút úgy, mint egy kitörőben lévő újabb „kubai válságot”.

A valaha katonai ügyekben utazó Részleg megmaradt kemény magja persze saját hatáskörben intézné a dolgot – még szép, nem ám átadják a nagy fogást a Köröndnek… Hogy sem felszerelésük, sem költségvetésük, sem bevethető ügynökük nincs, látszólag senkit nem izgat különösebben. Összerittyentenek egy paródiába illő csapatot, felhajtanak egy régi ügynököt, aki egyszer már ugyan megjárta, és azóta békén éldegél autószerelőként, de nyilván minden vágya ismét átmenni a hidegre; beadnak a „nagytestvérnek” egy mesét holmi gyakorlatról, amelyhez az készségesen „kölcsönad” néhány eszközt, és indulhat a világmegmentés.

Szokatlan megoldás a szerzőtől, nemde? Az. De hát le Carré nem is lenne le Carré, ha nem csavarna kettőt-hármat a sztorin, és nem dörgölné az orrunk alá (már megint) gúnyos félmosollyal, hogy „csak nem gondoltátok, hogy a titkosszolgálatok világában bármi szent?”. Nem, nem gondoltuk, de ez azért mégiscsak meglep… Mert ebben a világban nincs szükség hidegháborúra, ellenségre, atomrakétára, összeesküvésre – elég a szomszéd hivatalba átslattyogni némi - már elnézést, de - szarkavarásért. A Tükrök háborúja kémeinek kalandjait olvasva könnyen az lehet az ember elképzelése, hogy bizony a különböző „szolgálatok” sem különböznek annyira bármely más munkahelytől – az egyes részlegek itt is éppúgy tesznek keresztbe a másiknak, a különböző osztályok illetékesei éppúgy ölik egymást piszlicsáré apróságokon, mint bármely más munkahelyen. Csak ami máshol egy doboz gémkapocs, itt emberéletekben mérhető…

S mindezt miért? Mert néhány kiszuperált világháborús kém nem tudta méltósággal fogadni, hogy eljárt felettük az idő. Egyfelől valóban rém komikus, másfelől nagyon is tragikus, ahogy a szerző ezeket a valaha jobb napokat látott „hősöket” ábrázolja – leginkább vidéken nyugalomba vonult nagypapákhoz hasonlítanak, akik nem képesek mit kezdeni magukkal a nagy semmittevésben, ezért rendre ósdi történeteikkel és megmaradt relikviáikkal fárasztanak minden kertjükbe tévedőt, miközben útjukat tönkrement kapcsolatok, szétesett családok, elveszített bajtársak szegélyezik. Tán egyetlen általam olvasott regényében sem találkoztam ennyire emberi le Carré-hősökkel – lefoszlott róluk a misztikus „kém-máz” maradéka is: csak egy halom szerencsétlent látunk, aki beáldozta az életét egy homályosan megfogalmazott cél érdekében, melyről kiderült, hogy nem több, mint holmi hivatali perpatvar. Lehetne szatíra is, írtam fentebb, ha nem lenne véresen komoly. De persze komoly – épp ettől válik valójában siralmassá a felvázolt kép.