Beleolvasó - Donald F. Glut: A birodalom visszavág

Fülszöveg:

Luke Skywalker kalandjai nem értek véget a Halálcsillag elpusztításával...

Noha a Lázadó Szövetség megnyert egy fontos csatát, a Birodalom elleni háború csak most kezdődött el.

Az ellenség bosszújától tartó Lázadók felépítettek egy rejtett bázist a Hoth nevű jégbolygón, de még azon a távoli, jelentéktelen helyen sem tudnak sokáig elbújni Darth Vader kutató tekintete elől. A sötét nagyúr alattvalói hamarosan a nyomukba szegődnek, így Han Solo, Leia hercegnő és társaik ismét menekülni kényszerülnek, míg Luke Skywalker a Dagobah mocsárvilágot keresi fel, hogy új Jedi-mesterétől, Yodától tanuljon...

 

A Csillagok háborúja 1976-ban indult útjára, és a későbbi mozifilmek a sci-fi legnépszerűbb és legnagyobb hatású alkotásává tették, sikere évtizedeken átívelve mindmáig töretlen. Az olvasó az eredeti regény újra szerkesztett, napjaink nyelvezetéhez és az azóta hatalmas méretűre nőtt Star Wars univerzumhoz pontosabban illeszkedő kiadását tartja a kezében.

 

 

 

 

 

Részlet a könyvből:

ELSŐ FEJEZET

 

– Ez aztán a kutya hideg! – törte meg Luke Skywalker hangja a csendet, amely már órák óta körülvette, amióta elindult a felkelők újonnan létesített bázisáról. Ameddig a szem ellátott, semmi sem mozdult a széles határban; Luke-on kívül az egyetlen élőlény tauntaunja volt, amelyet megült. Luke fáradt volt, és magányos; saját hangjától maga is meglepődött.

Luke, akár a Felkelők Szövetségének a többi tagja, időnként felfedezőútra indult a Hoth fehér pusztaságaiba, hogy adatokat gyűjtsön új otthonukról. A felfedezőutakról mindannyiszor vegyes érzésekkel tértek haza, hol megnyugvás, hol pedig magányérzet töltötte el őket. Semmi olyan jelre nem bukkantak, amely megcáfolta volna legelső feltételezésüket, hogy ezen a jeges bolygón nincsenek értelmes élőlények. Luke sem látott

mást magányos expedícióin, mint kopár, fehér lapályokat és kékbe játszó, hóborította hegyláncokat, amelyek mintha semmivé foszlottak volna a távoli látóhatár ködpáráiban.

Luke elmosolyodott maszkszerűen föltekert, tarka sálja mögött, amely az arcát óvta a Hoth jeges szeleitől. Hószemüvegén át végigpillantott a lába előtt nyújtózó hófödte síkon, és szőrmével szegélyezett sapkáját még lejjebb húzta a homlokába.

A szája szöglete vigyorra húzódott, ahogy elképzelte magának a birodalmi kormányzat hivatásos kutatóit, milyen véleménnyel lehetnek erről a bolygóról. A galaxis telis-tele van a gyarmatosítók településeivel, amelyek közül a legtöbbet édeskevéssé érdekli a Birodalomnak vagy ellenlábasának, a Felkelők Szövetségének ügyes-bajos dolgai, gondolta Luke. De az olyan telepesnek, aki épp a Hothra fenné a fogát, alighanem elment a józan esze. Hiszen ez a bolygó az égvilágon semmit sem nyújt senkinek – bennünket kivéve.

A Felkelők Szövetsége alig több mint egy hónapja hozta létre előretolt állását ezen a jégbolygón. Luke-ot szinte mindenki ismerte a bázison, és huszonhárom éve ellenére Skywalker parancsnoknak szólították a felkelő harcosok. Ettől a megszólítástól kissé kényelmetlenül érezte magát. Akárhogy is, rangja azzal járt, hogy egy csapat harcedzett katonának kellett parancsokat osztania. Sok minden történt Luke-kal, és ő maga is sokat változott. Még magamagának is hihetetlennek tűnt, hogy alig három évvel ezelőtt mafla parasztfiú volt egy Tatuin nevű bolygón.

Az ifjú parancsnok most megsarkantyúzta tauntaunját.

– Gyerünk, szépségem – noszogatta az állatot. Tauntaunjának, a Hothon honos szerzetnek a szürke testét gyapjas bunda védte a jeges hidegtől. A jószág izmos hátsó lábain ügetett vele, háromszögletű lábfeje horgas karmokban végződött, amelyek minden lépésnél kiadós hóförgeteget kavartak a háta mögött. Lámára emlékeztető pofáját előreszegezte, izmos farka ide-oda tekergett, ahogy az állat fölfelé iramlott Luke-kal az egyik emelkedőn. Fejét, amelyen jókora szarvak nőttek, szüntelenül ide-oda forgatta, hogy elkerülje a bozontos képébe vágó, dermesztő szelet.

Luke alig várta már, hogy küldetése végére érjen. A felkelők téli ruházata igazán nem volt vékony vagy hiányos, mégis minden tagját marta már a fagy. De emlékeztette rá magát, hogy a saját választásából van itt; ő jelentkezett önként, hogy a jégmezőkön az élet jelei után kutasson. Összekoccant a foga, ahogy a hosszúkás árnyékra pillantott, amelyet ő meg az

állat vetett a hóra. Erősödik a szél, gondolta. És a jeges szelek nyomában az est beállta után elviselhetetlenné fokozódik a hideg a pusztaságban. Kísértést érzett, hogy valamivel előbb térjen vissza a bázisra, de pontosan tudta, milyen jelentősége van a felkelők számára a bizonyosságnak, hogy egyedül vannak a Hothon.

A tauntaun váratlanul kitért jobbra, kis híján kibillentette Luke-ot az egyensúlyából. Luke még mindig nem szokott hozzá teljesen a lovagláshoz ezeken a kiszámíthatatlan állatokon.

– Igazán nem akarlak megbántani – mondta Luke az állatnak –, de azért összehasonlíthatatlanul otthonosabban érezném magam a jó öreg terepsiklóm pilótaülésében. – De kétségtelen, hogy erre a küldetésre, minden hátrányos tulajdonsága ellenére, egyértelműen a tauntaun volt a legalkalmasabb szállítóeszköz a Hoth időjárási viszonyai között.

Amikor az állat megmászta a legközelebbi havas emelkedőt, Luke megállította. Levette sötét lencséjű hószemüvegét, és néhány pillanatig hevesen pislogott, amíg a szeme megszokta a hó vakító fehérségét.

Figyelmét hirtelen magára vonta egy repülő tárgy, amely hosszú füstcsíkot húzva maga mögött hasította az eget a párás látóhatár felé. Luke kesztyűs kezével az övéhez kapott, és megmarkolta elektromos távcsövét. Rossz előérzete támadt, a gerincén végigfutott a hideg, amely még a Hoth jeges levegőjével is versenyre kelhetett volna. Emberek is készíthették azt, amit az imént látott, sőt az is lehet, hogy a Birodalom bocsátotta fel azt a repülő tárgyat. Az ifjú parancsnok továbbra is az ismeretlen tárgyra irányította távcsövét, le nem vette róla a szemét, még akkor sem, amikor az a valami a fehér talajnak ütközött, és elenyészett az általa okozott robbanás tűzijátékában.

Luke tauntaunja összerázkódott a detonáció hangjára. Félelmetes üvöltés szakadt fel a torkából, és idegesen kapálni kezdte a havat. Luke megpaskolta a fejét, hogy megnyugtassa. Amikor megszólalt, jóformán a saját hangját sem hallotta a süvítő förgetegben.

– Nyugi, öreglány, csak egy újabb meteorit! – kiáltotta. Az állat abbahagyta az ideges fészkelődést, Luke meg a szájához húzta kommunikátora mikrofonját.

– Visszhang Három, itt Visszhang Hét! Hé, Han, öreg cimbora, hallasz?

Az adóból csak a statikus recsegés felelt. Aztán egy ismerős hang hatolt át a zajon:

– Te vagy, öcskös? Na mi újság?

A hang egy kicsit öregesebb és valamivel mélyebb volt, mint Luke-é. Luke-nak egy pillanatra fölrémlett egy sötét, furcsa szerzetektől nyüzsgő kocsma képe valahol a Tatuin egyik űrállomásán, ahol először találkozott a koréliai űrcsempésszel. Most meg a közé a néhány barátja közé tartozott, akik nem voltak a Felkelők Szövetségének a hivatalos tagjai.

– Befejeztem az őrjáratomat, és nem találtam semmi életjelet – mondta Luke a mikrofonba, egészen közelről.

– Annyi élet sincs ezen a jégkockán, amennyivel egy űrhajót meg lehetne tölteni – felelte Han, és közben erőlködött, hogy túlharsogja a süvöltő vihart.

– Én is kiraktam már az összes jelzőegységet. Indulok vissza a bázisra.

– Akkor viszlát – mondta Luke. A szemét még mindig rajta tartotta azon a sötét füstgomolyagon, amely egy távoli, fekete pontról az ég felé libegett. – Épp az imént csapott be egy meteorit nem messze innen, azt még megnézem. De megyek én is hamarosan.

Luke lekapcsolta a kommunikátort, és figyelmét a tauntaunjára irányította. A hüllőfajzat idegesen mocorgott, egyik lábáról a másikra állt. Valahonnan nagyon mélyről üvöltés szakadt föl a torkából, amely mintha félelmet jelzett volna.

– Hööö, öreglány! – mondta Luke, és megveregette a tauntaun nyakát. – Mi a baj? Talán megéreztél valamit? Hisz nincs itt semmi.

De Luke is kezdte már kényelmetlenül érezni magát, most először, amióta elindult a felkelők rejtekhelyéről. Nem sokat tudott ezekről az őslényekről, de azzal tisztában volt, hogy nagyon finom ösztöneik vannak. Nyilvánvaló, hogy az állat Luke értésére akarta adni: valami, talán valami veszély leselkedik rá a közelben.

Luke nem is vesztegette tovább az időt, apró tárgyat csatolt le a málhaövéről, és megnyomott rajta néhány apró gombot. A műszer elég érzékeny volt ahhoz, hogy rábukkanjon mégoly parányi életjelre is, amelyet egy test hőkibocsátásával vagy belső funkcióival sugároz a környezetének. De amikor Luke leolvasta a műszer kiírásait, rádöbbent, hogy sem szükség, sem idő nincs az adatok kiértékelésére.

Egy árny vetült rá, és vagy másfél méterrel a feje fölé tornyosult. Luke sarkon perdült, és hirtelen úgy tűnt, mintha maga a föld kelt volna életre a lába alatt. Jól megtermett, fehér bundás szörnyeteg rontott neki, és még a körvonalait sem tudta igazán kivenni, olyan tökéletesen beleolvadt a szikrázó hómező alkotta háttérbe.

– Hogy az a jó…

Luke-nak már arra sem maradt ideje, hogy pisztolyt rántson. A wampa jéglény lapátnyi mancsa keményen arcon találta, és kilódította a tauntaun nyergéből, le a dermesztő hóba.

Luke-ra oly hamar borult rá a sötétség, hogy már a tauntaun panaszos sikolyát sem hallotta, sem a hirtelen beálló csöndet, amelyet egy nyakcsigolya roppanása előzött meg. És nem érezte azt sem, ahogy a bokáját vadul megragadja toronymagas, torzonborz támadója, sem azt, ahogy a testét, akár egy élettelen rongybabát, végigvonszolja a hófödte mezőn.

 

A domboldalba vájt kráterből, ahová az a repülő test becsapódott, még mindig szállingózott a fekete füst. A gomolygó felhők odafent az égen lassan felszakadoztak azután, hogy a tárgy földet érve izzó bélyeget sütött a havas talajba, amelyből egyre szivárgott még a füst és a pernye, játékszeréül a Hoth jeges szeleinek.

Most valami megmozdult a kráter mélyén.

Először csak egy hang hallatszott, gépi moraj, amely egyre erősödött, akárha az üvöltő széllel akarna versenyre kelni. Aztán megmozdult maga a tárgy is – megcsillant rajta az elömlő, kora délutáni fényözön, ahogy lassan kiemelkedett a kráterből.

A tárgy első pillantásra valami idegen élőlénynek látszott, a feje sokszemű, koponyacsontra emlékeztető iszony, amely számtalan hólyagszeme tekintetét jeges pillantással hordozta körül a még jegesebb, hófödte róna végtelenjén. De ahogy egészen kiemelkedett a mélyedésből, nyilvánvalóvá vált, hogy valamiféle gépezet, amelynek vaskos, hengeres „testén” gömb alakú fej ül, és filmfelvevők, érzékelők meg mindenféle egyéb fémtoldalékok álltak ki belőle, amelyek közül némelyik a rákéhoz hasonló, ollós csápban végződött.

A gép ott lebegett a kráter fölött, és toldalékait kinyújtotta minden irányba. Aztán a belső mechanizmusa valami jelet érzékelhetett, mert a gépezet méltóságteljes lassúsággal repülni kezdett a havas síkság fölött.

Nem sokkal később a sötét kutatódroid eltűnt a távoli látóhatár mögött.

 

A Kiadó engedélyével.