René Goscinny – Albert Uderzo: A perpatvar
Írta: Galgóczi Tamás | 2015. 01. 10.
Biztosan sokan vannak ebben az országban, akik elszomorodtak, amikor kiderült, hogy az Egmont abbahagyja a könyvkiadást, és a jövőben főként az újságokra koncentrál. Számomra és szerintem többek számára is azért volt tragikus a hír, mert nem csak a Grangé és Singh könyveknek mondhattunk búcsút, hanem Tintinnek és Asterixnek is. Míg a belga riporter távozása nagyjából várható volt, hiszen a mozifilm nem hatott annyira serkentőleg az eladásokra, hogy túlélje a válságot, addig a gall harcos esetében egyáltalán nem gondoltam ilyesmire, hiszen akikkel beszéltem, mindenkitől pozitív visszajelzéseket kaptam. Ettől persze még lehet veszteséges a sorozat, viszont ha már egy ilyen jól bevezetetett, kortalan képregény sem él meg a piacon, akkor komoly bajban vagyunk.
Aztán nem sokkal később jött az örömteli hír, miszerint a Móra veszi át, és viszi tovább a kiadást, majd jött a kézzelfogható bizonyság: boltokba került a soron következő két füzet. A fordító nem változott, és a kivitelezésnél sem spóroltak, szóval minden esély megvan arra, hogy végre a teljes sorozatot kézbe vegyük. Rajtam ne múljon, mindenkit a vásárlásra biztatok.
Az eredetileg 1970-ben megjelent, sorrendben 15. történet az otthonülős csoportba tartozik, hőseink ezúttal legfeljebb a szomszédos római helyőrségig távolodnak el gallfalvától - most valahogy hiányzik belőlük a mehetnék, és megnyugtató módon egyetlen provinciában sem igénylik a segítségüket. Druidájuknak sincs dolga, miként a főnököt sem kell sehová elkísérniük – egyszóval olyan nyugodt hétköznapokat élnek, amire már régen volt példa Julius Caesar felbukkanása óta.
A perpatvar hozza a megszokott betéteket, van itt légiós-kalapálás, kalózhajó, pofozkodás a halárus standja előtt, varázsital – de úgy érzem, inkább a felnőtteknek szól, nem pedig a gyerekeknek. Ennek oka a téma, ami inkább zavaró/zavaros, mintsem érthető, követhető a csemeték számára. A teljes körű befogadáshoz legalább huszoniksz év, vagy olyan környezet szükségeltetik, ahol nyugalom és szeretet helyett az állandó veszekedés, torzsalkodás, ármánykodás volt a jellemző – egyszóval csupa olyan viselkedés, ami főként a felnőttekre jellemző.
Idős fejjel viszont az első oldaltól az utolsóig végigkacarásztam, s miközben gyakran eszembe jutottak a szociálpszichológia könyvben olvasott viselkedésminták, végig szorítottam a gallokért, ugyanis ezt a sztorit nem ismertem, sem magyarul, sem más nyelven nem került korábban a kezembe, így számomra minden fordulat új volt. Egyértelműen ekkor volt a csúcson a sorozat: semmi erőltetettség vagy önismétlés, helyette jópofa ötletek, szerethető gallok, verbális és vizuális humor – és remélem ez még így is lesz egy darabig.