Főkép

Fülszöveg:

Réges régen, egy messzi-messzi galaxisban...

Luke Skywalker a nagybátyja farmján dolgozik a félreeső Tatuin bolygón. A hétköznapi munka unalma helyett izgalmas csillagközi kalandokról ábrándozik. Kalandokról, melyek a legtávolabbi galaxisok idegen világaiba vezetnék.

Luke álma hamarosan teljesül: titkos üzenet birtokába jut, miszerint a gyönyörű Leia hercegnőt Darth Vader, a hatalmas és gonosz sith nagyúr tartja fogva. Eddig soha nem hallott a nőről, de tudja, hogy meg kell mentenie, méghozzá késlekedés nélkül.

Összetalálkozik a jedi Ben Kenobival, akinek az útmutatójával, a tőle kapott fénykarddal és bátorsággal felfegyverkezve Luke hirtelen a valaha volt legkegyetlenebb űrháború kellős közepén találja magát, és hamarosan egy elkeseredett összecsapásban vesz részt a Birodalom rettegett űrállomása, a Halálcsillag ellen...

 

A Csillagok háborúja 1976-ban indult útjára, és a későbbi mozifilmek a sci-fi legnépszerűbb és legnagyobb hatású alkotásává tették, sikere évtizedeken átívelve, mindmáig töretlen. Az olvasó az eredeti regény újra szerkesztett, napjaink nyelvezetéhez és az azóta hatalmas méretűre nőtt Star Wars univerzumhoz pontosabban illeszkedő kiadását tartja a kezében.

 

 

 

Részlet a könyvből: 

ELSŐ FEJEZET

 

Hatalmasan ragyogott a gömb, sápadt, topázszínű fényét messze az űrbe vetítve – mégsem volt nap. Nem csoda, hogy ez a bolygó az embereket is hosszú időn át rászedte. Felfedezői csak akkor jöttek rá, hogy egy kettős csillagú rendszer egyik bolygója, s nem harmadik napja, mint ahogy korábban hitték, amikor közeli, orbitális pályára tértek körülötte.

Első pillantásra szinte lehetetlennek látszott, hogy élet, kivált emberi élet létrejöhetett rajta. Pedig a két nagy tömegű G1-es és G2-es csillag meglepő szabályossággal keringett a közös központ körül, a Tatuin meg elég távol ettől a központtól, hogy állandó, bár rendkívül forró éghajlat fejlődhessen ki rajta. A bolygó felületét szinte mindenütt száraz sivatag borította; a két nap fénye ezeken a nátriumban gazdag homoksivatagokon és homokos lapályokon megtörve produkálta azt a furcsa, csillagszerű, sárgás izzást. Ugyanez a napfény most hirtelen egy fémes tárgy oldalán csillant, amely iszonyú sebességgel zuhant a légkör felé.

 

A csillaghajó szabálytalan, eszeveszett pályája nem a véletlen műve volt; nem is valamiféle sérülés okozta, hanem szándékosan, éppen a sérülést elkerülendő irányították erre a pályára. Hosszúra nyúlt, intenzív energianyalábok tapogatóztak a törzse körül, megannyi halálsugár, akár a szivárvány ezernyi színében tündöklő bojtorjánhalak, igyekezvén rátapadni náluknál sokszorta nagyobb, menekülő áldozatukra.

Aztán az egyik tapogató, keresgélő sugárnak mégis sikerült elérnie a szökni próbáló hajót, éppen a fő napsíkját találva telibe. Gyémántosan szikrázó fém- és műanyagdarabkák záporoztak az űrbe, amint a vezérsík elvált a hajótörzstől. A hajó megremegett.

Hirtelen felbukkant a sokszoros energianyalábokat kibocsátó forrás, egy nehézkesen közeledő birodalmi csillagromboló, amelynek hatalmas testét, akár a kaktusz felborzolódó tüskéi, soktucatnyi nehézlövegállás borította. A tövisekből ívelő fények egy csapásra kihunytak, ahogy a romboló közeledett. A kisebb hajónak azokon a részein, amelyeket találat ért, fel-felvillanó fények jelezték a szabálytalan időközökben ismétlődő robbanásokat. Az űr végtelen hidegében a romboló lassan odasimult megsebzett prédájához.

Újabb távoli robbanás rázta meg a hajót – Artu Detu és Szi Thripio azonban csöppet sem érezte távolinak. A légnyomás úgy csapkodta őket ide-oda a szűk átjáróban, mint valami ócska motorban a csapágyakat.

Első pillantásra az ember biztosra vette volna, hogy kettőjük közül a magasabb, emberszabású gép, Thripio a főnök, s a zömök, háromlábú droid, Artu Detu a beosztottja. Holott a valóságban – bár Thripio megvetően fintorgott volna egy ilyen megállapítás hallatán – minden szempontból egyenértékűek voltak, a beszédkészséget kivéve. Ebben az egyben minden kétséget kizáróan – és szükségszerűen – Thripio volt a magasabb rendű.

Még egy robbanás dübörgött végig a folyosón, ezúttal kibillentve Thripiót az egyensúlyából. Alacsonyabb társát kevésbé viselte meg a légnyomás, tekintettel tömzsi, hengeres testének alacsonyan fekvő súlypontjára s kitűnő egyensúlyt biztosító, masszív, acélgörgős lábaira.

Artu felnézett Thripióra, aki a folyosó falának támaszkodva igyekezett visszanyerni egyensúlyát. A kisebb droid egyetlen mechanikus szeme körül sejtelmesen villództak a fények, ahogy barátja megviselt fémköpenyét vizsgálgatta. A máskor csillogóan sima, finom bronzfelületet most zöldes patina és pókhálószerűen rátapadó por csúfította, sőt néhány horpadás is látszott rajta – mindahány azoknak a gőzkalapács-erejű ütéseknek az eredményeképp, amelyek az utolsó néhány percben zúdultak a lázadók hajójára.

A legutóbbi támadást mély, kitartó zümmögés kísérte, amelyet még a legerősebb robbanás döreje sem tudott elfojtani. Azután minden látható ok nélkül ez a gordonkahangú döngicsélés abbamaradt, s az amúgy néptelen folyosón egészen más hangoknak adott helyet: baljós, a száraz ág roppanásához hasonló durranások és halk pukkanások jelezték a relék rövidzárlatát és az utolsókat rúgó vezérlőrendszer haláltusáját. Ezúttal a folyosótól távolabb, ismételt robbanások visszhangja döngette végig a hajót.

Thripio félrefordította sima, emberfejhez hasonló fejét. Fémfüle leste a neszeket. Ez a jellemzően emberi helyzet ugyan teljesen fölösleges volt – lévén Thripio hallási érzékelői minden irányúak –, de a karcsú droidot arra programozták, hogy tökéletesen beleolvadjon az emberi társaságba. A program pedig kiterjedt még az emberi mozgás utánzására is.

– Hallottad? – tette föl a merőben szónoki kérdést türelmes társának, a dobogó-döngő zajokra célozva. – Leállították a főreaktort és a hajtóművet. – A hangjából kicsengő hitetlenség és aggodalom megint csak az emberi hangra emlékeztetett. Fémtenyerével fájdalmasan dörzsölgetett egy sápadt szürke foltot az oldalán, ahonnan kihullott egy törött buroklap-merevítő pánt, s megsértette a külső bronzlemezt. Thripio finnyás gépezet volt, s az ilyesmi mélységesen bántotta.

– Kész őrület, én mondom, kész őrület! – Lassan csóválta a fejét. – Ezúttal elintéznek minket, az biztos.

Artu nem válaszolt rögtön. A hordótest hátrabillent, az erőteljes lábak a padlóba kapaszkodtak, s a méter magas droid elmélyülten tanulmányozta a mennyezetet a fejük felett. Jóllehet neki nem volt feje, amit figyelő helyzetbe lehetett volna igazítani, mint a barátjának, Artunak valamiképp mégis sikerült éppen ezt a benyomást keltenie. Hangszórója most csipogó, csiripelő hangokat bocsátott ki. Csak ezek segítségével volt képes kommunikálni; Thripio számára azonban tisztán és tapinthatóan formáltak szavakat.

– Igen, azt hiszem, csakugyan le kellett állítaniuk a hajtóművet – hagyta rá Thripio –, csak azt nem tudom, hogy most mihez kezdjünk. Nem léphetünk be a légkörbe a szétlőtt vezérsíkunkkal. Képtelen vagyok elhinni, hogy egyszerűen megadjuk magunkat!

Hirtelen maroknyi fegyveres ember jelent meg, kezükben kibiztosított puskával. Aggodalom redőzte arcuk kitűnően illett gyűrött egyenruhájukhoz, és a halállal farkasszemet néző férfiak elszántsága áradt belőlük.

Thripio némán követte őket a tekintetével, amíg el nem tűntek az átjáró egyik távoli kanyarulatában; akkor hátranézett Artura. A kisebb droid még akkor is ugyanabban a figyelő tartásban állt, moccanás nélkül. Thripio is felnézett, noha tudta, hogy Artu érzékei valamivel élesebbek az övénél.

– Hallasz valamit, Artu? – Rövid csipogássorozat volt a válasz. Eltelt még egy rövidke pillanat, s egyszerre szükségtelenné vált bármiféle kifinomult érzékelő. Még egy-két percig a folyosó halálos csendbe dermedt. Aztán távoli kapirgáló hang hallatszott odafentről, olyasféle, mint egy ajtót kaparó macskáé. A furcsa zaj súlyosan dobbanó léptektől és a hajó törzsén ide-oda húzogatott nehéz felszereléstől származott. Újabb fojtott robbanások hallatszottak.

– Behatoltak valahol felül – mormolta Thripio. – Most az egyszer nem tud megszökni a kapitány! – Sarkon fordult, és lenézett Artura. – Érzésem szerint jobb lenne…

Nem fejezhette be, mert a levegő megtelt a túlterhelt fém sikolyával, és az átjáró túlsó végén vakítóan sugárzó villanás izzott fel. Valahol a hajó gyomrában a legénységnek az a maroknyi csapata, amely az imént haladt el mellettük, találkozott a támadókkal.

Thripio elfordította arcát és érzékeny fotoreceptorait – épp idejében, hogy elkerülje a folyosón végigsivító fémrepeszeket. Túlnan hatalmasan ásítozó lyuk támadt a tetőn, amelyből a fényt hatalmas fém gyöngyszemként visszaverő alakok ugrottak a folyosóra. Mindkét droid tudta, hogy semmilyen gép sem veheti fel a versenyt azzal a könnyed gyorsasággal, amellyel ezek az alakok mozogtak, azonnal tüzelő testtartást véve föl. Az újonnan jöttek nem gépek voltak, hanem páncélba öltözött emberek.

Egyikük egyenesen Thripióra nézett – nem, nem is rá, gondolta a kétségbeesett droid, hanem inkább mögéje. Az alak most a vállához kapta páncélkesztyűs kezével a fegyverét – de elkésett. Erős fénysugár érte a fejét, s a találatot szanaszét repülő páncél-, hús- és csontdarabkák jelezték.

A hajót lerohanó birodalmi osztag fele megfordult, hogy viszonozza a tüzet – a két droidon túl, a folyosó végébe céloztak.

– Erre, gyorsan! – kiáltotta parancsolóan Thripio. El akart húzódni a birodalmiak elől. Artu azonnal a nyomába eredt. De csak néhány lépést tehettek, amikor megpillantották a lázadókat, akik a folyosó túlsó végére tüzeltek. Az átjáró pillanatok alatt megtelt füsttel és cikázó, egymást keresztező energiasugarakkal.

Vörös, zöld és kék mennykőcsapások pattantak le a fal sima felületéről és a padlóról, vagy téptek hosszú sebhelyeket a fém felszínén. Sérült és agonizáló emberek halálsikolya – felettébb droidszerűtlen hang, gondolta Thripio – visszhangzott fültépően, összekeveredve a szervetlen rombolás hangjaival.

Az egyik fénynyaláb a droid lába mellett csapott a padlóba, ugyanakkor egy másik találat a falat tépte föl mögötte, szabaddá téve a falban szikrázó áramköröket és tekergő kábeleket. A kettős detonáció ereje Thripiót a cafatokra szaggatott kábelek közé lökte, ahol vagy tucatnyi vezeték árama hatolt belé, szempillantás alatt tekergő-vonagló rongybabává változtatva a finom fémtestet.

Fém idegvégződéseit különös érzékletek csiklandozták. Fájdalmat nem okoztak, csak zavart. Akárhányszor megmozdult, hogy megpróbálja kiszabadítani magát, újra és újra hevesen roppant valami, ahogy egy-egy alkotóeleme eltört. Eközben a zaj és az ember okozta energiakisülések egy percre sem szűntek körülötte, ahogy tovább dúlt a harc.

A füst lassan elborította a folyosót. Artu Detu ott sürgölődött barátja körül; igyekezett kiszabadítani. A kis droid flegmatikus közönyt tanúsított az átjárót pokollá változtató, pusztító energiák iránt. Annyira alacsonyra építették, hogy e sugarak többsége a feje fölött suhant el.

– Segítség! – üvöltött Thripio, hirtelen még jobban megrémülve egyik belső érzékelője újabb üzenetétől. – Úgy érzem, valamim olvad! Szabadítsd ki a bal lábamat; valami baj van a medencemozgató szervomotorral. – Igen jellemző módon, a könyörgő hang nyomban szidalmazó hangnembe csapott át. – Mindennek te vagy az oka! – ordította mérgesen. – Hogy is lehettem olyan ostoba, hogy egy termokapszuláris segédtöpörtyűre hallgassak! Nem értem, miért kellett otthagyni a kijelölt helyünket, hogy lejöjjünk erre az átkozott szervizfolyosóra. Nem mintha számítana most már. Nyilván az egész hajót…

Artu Detu a torkára forrasztotta a szót néhány jellegzetes és dühös csipogással meg sípolással, de közben egy pillanatra sem hagyta abba az összegabalyodott magasfeszültségű vezetékek vagdosását és ráncigálását.

– Igazán? – vágott vissza Thripio. – A tiédet, te nyamvadt kis…

A folyosót most minden eddiginél hevesebb robbanás rázta meg, s elfojtotta Thripio szavait. A levegőt széntartalmú, tüdőt perzselő gőz töltötte meg, s minden elhomályosult.

 

Két méter magas. Két lábon jár. Fekete köpönyege a háta mögött hullámzik, az arc örökké láthatatlan marad a sisak célszerű, mégis bizarr fekete fém légzőrostélya mögött: ez volt a Szith rendjének sötét nagyura; tiszteletet és félelmet ébresztett, ahogy végighaladt a lázadó hajó folyosóján.

Rettenet kísérte az összes sötét nagyúr útját. Ebből az alakból is olyan töményen áradt a gonoszság, hogy még a harcedzett birodalmi katonák is hátráltak előle, idegesen susmorogva egymás közt. A nemrég még halálra szánt lázadók felhagytak az ellenállással, s hanyatt-homlok menekültek, amint megpillantották a fekete vértet – a vértet, mely bár sötét volt, akár az éj, mégsem kelhetett versenyre a mögötte rejtőző agyban keringő gondolatok feneketlen sötétségével.

Egyetlen cél, egyetlen gondolat, egyetlen rögeszme tartotta most fogva ezt az agyat. Darth Vader agyát szinte égette ez a rögeszme, ahogy befordult a szétlőtt korvett egy másik átjárójába. Itt most kezdett oszlani a füst, bár távolról még hallatszott a csatazaj. A harc itt már befejeződött, de messzebb még dúlt.

Ahol a sötét nagyúr elhaladt, minden halálos csöndbe borult, csupán egy droid moccant a háta mögött. Szi Thripiónak végre sikerült az utolsó kábelt is leráznia magáról. Valahonnan a háta mögül emberi sikolyok hallatszottak, jelezve, hogy a birodalmi egységek könyörtelenül felszámolják az ellenállás utolsó gócait is.

Thripio végigpillantott a folyosón, de a szétszabdalt padlón kívül semmit se látott. Körülnézett, s ahogy megszólalt, a hangjában aggodalom csengett:

– Artu Detu, merre vagy? – A levegő mintha még egy kicsit tisztult volna. Thripio azon kapta magát, hogy az átjáró túlsó végébe mered.

Úgy rémlett, mintha Artu Detut látná. De amaz nem nézett feléje. Ehelyett a kis droid furcsa, dermedt tartásban állt ott, mintha figyelne valamire. S mintha egy emberi alak hajolna fölébe – rémlett fel bizonytalanul Thripiónak, mert még az ő elektronikus fotoreceptorainak sem volt könnyű áthatolni ezen a tapadós, savas füstködön. Fiatal és karcsú volt az alak, s valami nyugodt szépség áradt belőle, különösen – tűnődött el Thripio –, ha a felettébb homályos emberi szépségideálhoz mérjük. S mintha egy parányi kéz Artu hordótestén babrált volna valamit.

A homály ismét sűrűsödött, ahogy Thripio elindult feléjük. Amikor azonban a folyosó végébe ért, csupán Artut találta ott. Thripio kissé bizonytalanul nézett át a feje fölött. A droidoknak olykor voltak elektronikus hallucinációi – de vajon miért hallucinálna embert?

Vállat vont… Persze, miért ne? Igazán nem lehet csodálkozni rajta, tekintettel az elmúlt óra zűrzavaros eseményeire és arra a hatalmas adag nyers áramra, amit csak az imént szívott magába. Nincs oka meglepődni, bármit idézzenek is fel kaszkádkapcsolásos belső áramkörei ebben az állapotban.

– Hol voltál? – tette föl végül is a kérdést Thripio. – Elbújtál, mi? – Úgy döntött, nem említi az esetleges emberi alakot. Ha valóban csak hallucináció volt, esze ágában sincs ilyen csemegét szolgáltatni Artunak, hogy megtudja: milyen rossz hatással voltak az elmúlt események logikai áramköreire.

– Erre fognak visszajönni – folytatta, fejével a folyosó felé bökve, anélkül hogy lehetőséget hagyott volna a kisebbnek a válaszra –, hogy megnézzék, életben maradt-e valaki. Most aztán nem tudom, mihez kezdjünk. Nem valószínű, hogy bíznának a lázadók gépeiben, s elhinnék nekünk, hogy az égvilágon semmi fontosat se tudunk. Egyszerűen deportálnak Kessel fűszerbányáiba, vagy szétszednek darabokra, hogy az alkatrészeinket felhasználják sokkal vacakabb gépekhez. És még jó, ha nem azt feltételezik rólunk, hogy potenciális programhordozók vagyunk, mert akkor itt, a helyszínen ízekre robbantanak. Ha nem tudunk…

De Artu közben már sarkon fordult, és fürgén gurult végig a folyosón.

– Hé, hová mész?! Hát nem is hallod, mit beszélek? – Thripio több nyelven káromkodni kezdett; némelyik átok szinte mechanikusan tolult az ajkára, aztán fürgén a barátja nyomába eredt. A kis piszoknak – dohogott magában – olykor nem esik nehezére pimaszul szűkre zárnia az áramköreit.

 

A Kiadó engedélyével.