Főkép

Nagy utat tett meg Boban Marković zenekara a szerb lakodalmastól a népzenével bőségesen telepakolt jazzig. Máshonnan nézve persze semmi sem változott, hiszen ez is világzene, meg az is. Ám aki rendszeresen eljár az itteni koncertjeikre, pontosan tudja, mennyire más az, amit manapság hallani tőlük, mint amivel eredetileg elindultak hódító körútjukra a magyarországi színpadokon.

 

Maga a látvány is egészen megváltozott. A balkáni rezesbandák tradicionális ritmusszekciója, nevezetesen a nagydobra szerelt cintányér, esetleg egy pergő mellé – pontosabban közé – valódi dobfelszerelés került, az ültetés és a lassan forgó fények pedig sokkal inkább egy big bandre jellemzőek, mint egy lakodalmas zenekarra. A két szólista, Boban és Marko ráadásul amellett, hogy a prímet viszi, és rengeteget improvizál meg énekel, időnként karmesterként vezényli a többieket. E tekintetben jóformán olyanokká váltak, akár a régi korok zenéit felidéző historikus kamarazenekarok (mínusz a fények), vagy a két világháború közötti amerikai jazz nagyzenekarok. Leginkább mégis azért érdemes elmenni gyakorlatilag minden évben, vagy akár évente többször is a fellépéseikre, mert sok népszerű előadóval, pop- és rockzenésszel ellentétben állandóan változtatnak a repertoárjukon, de még az esetleges régi slágereket is új, mindig meglepő módosításokkal adják elő. Ahogy ezúttal, az „Örömzene” címet kapott koncertjükön is történt.

 

Ami engem illet, a legutóbbi alkalommal többé-kevésbé elkönyveltem már, hogy Marko fejlődésével a zenekar végképp a jazz irányába mozdul el, és ezúttal is hallhattunk fantasztikusan virtuóz futamokat, finoman elvont, de mindvégig az élvezhetőség határain belül tartott elszállásokat, helyenként a Chase tömör fúvóshangzására emlékeztető harmóniákat, ezzel együtt mégis a népzenék kerültek túlsúlyba a koncerten. Hallhattunk rezekkel teli latin-karibi ritmusokat, fekete és roma dallamokat, míg az énekben mindvégig a túlfűtött, középkoriasan kolorált balkáni stílus dominált. A legizgalmasabb pillanatokat pedig a szintén török-balkáni örökségnek tekinthető 7/8-os és 11/8-os ritmusok nyújtották, melyeknek aszimmetrikus lüktetése a nyugati fősodortól rendkívül távoli frázisoknak adott teret. Marko tehetsége ezekben éppoly kiválóan érvényesült, mint a számunkra inkább megszokott hármas vagy négyes egységekből álló ritmusokban.

 

A dalok jelentős többsége amolyan sírva vigadós nóta volt, ám nem annyira fájdalommal teli, mint szenvedélyes. Némileg eltérő szemszögből nézve az improvizációhoz tökéletes alapot biztosító, középtempójú dalok voltak, melyeket időnként valami egészen tempós váltotta fel. A legélesebb ellentétet az első vendégmuzsikus, a tangóharmonikán játszó Djordje Davidović két száma között lehetett érezni. A melankolikus merengés után, amelyet szólóban adott elő, közös örömzenélés következett. Nem sokkal később aztán a mindig nagyszerűen éneklő Palya Bea lépett a színpadra, és bizonyította, hogy bármilyen nyelven és bármilyen műfajban képes kiemelkedőt nyújtani. Különösen akkor forrósodott fel a hangulat, amikor a már említett 11/8-os lüktetésű dalban énekelt együtt a fiúkkal. A stílusos tánc már csak ráadásnak számított. A nagy slágert, a természetesen kissé megvariált „Bubamará”-t azonban nem engedte át neki Boban, és ekkorra a hangulat is teljesen felforrósodott, a ráadásban pedig már felállva tapsolt a közönség nagyobbik része. Táncra talán azért nem perdültek, mert az alapvetően konzervatív elrendezésű hangversenyterem nem kifejezetten kedvez az önfeledt mozgásnak.

 

A koncert után megtudtam még, hogy nem ez volt a zenekar utolsó idei budapesti fellépése, és egészen biztos, hogy ha tehetem, a következő itteni koncertjüket sem fogom kihagyni. Mert a zenekart hallgatni mindig és egyre inkább élvezetes, akár a jazz felé mozdulnak el, akár a tisztán világzenei vonal erősödik megint.