Főkép

Harper egy sorozatgyilkos. Nincs ezen mit szépíteni: ő nem egy magasabb cél által vezérelt igazságosztó vagy valamiféle erkölcsös bűnöző – Harper egy szörnyeteg. Egy ösztönlény, aki örömet talál abban, ha fiatal lányok torkába márthatja a kését, ha felmetszheti a bájos szépségek testét. Nincs mentsége, nincs is értelme mentegetni. Amíg egy este meg nem hallja a Ház vonzását, egyszerű csatornatöltelék Chicago ’30-as éveiben, ám amikor belép a Házba, örökre magával ragadja a gyilkolás káosza. A helyzetet súlyosbítja, hogy a Háznak különleges képessége van: az ajtaján keresztül a XX. század majd’ minden évébe el lehet jutni. Harper pedig megkezdi az évtizedeken átívelő gyilkosságsorozatát, és egymás után kutatja fel a tündöklő lányokat, ezeket a már-már természetfeletti kisugárzással, tisztasággal, az adott koron jóval túlmutató lelkülettel és jellemmel rendelkező lányokat, s egymás után gyilkolja meg őket. Vajon meg tudja valaki állítani?

 

Talán majd Kirby, aki túlélte Harper borzalmas tettét. A lány, akinek nem lenne szabad élnie: torkát és hasát megvágták, szinte csak másodpercekre volt a haláltól. Harper mégsem végzett vele, ugyanis megzavarták, így Kirby el tudott menekülni. Évekkel később, túlélve (de fel nem dolgozva) a sokkot, kutatni kezd: érzi, hogy majdnem-gyilkosának nem ő volt az egyetlen áldozata, ezért további hozzá hasonló eseteket keres. Segítségére Dan Velasquez, egykori bűnügyi újságíró, jelenlegi sportriporter lesz, akivel közösen próbálják megtalálni Harper nyomát – nem mintha hinne bárki is Kirby-nek, mindenki csak a trauma utóhatásának gondolja a megszállottságát és az őrült elméleteit. Sikerrel járhatnak egyáltalán egy időutazó sorozatgyilkossal szemben? És mi fog akkor történni, ha esetleg megtalálják Harpert – Kirby fel tudja valaha is dolgozni az őt ért borzalmakat?

 

Megmondom őszintén, Lauren Beukes regényei valahogy hiányérzetet hagynak bennem: hiába zseniális például a Zoo City koncepciója, ha végül a történet és a karakterek kihasználatlanul hagyják; vagy hiába nagyon hangulatos a Moxyland, ha mellette a cselekmény túlságosan vékony – és kicsit úgy érzem, a Tündöklő lányok is beleillik a sorba. Beukes harmadik regénye ugyanis több szempontból is hihetetlenül erős: nagyon élveztem a gördülékeny stílust, remekül működik a hangulat, szimpatikusak a „jó” karakterek és persze a történet is mindvégig izgalmas; igazán profin megírt kötetről van tehát szó, de mindemellett mintha az írónő nem vágna elég mélyre. Megismerjük Harpert, de nem kezdünk el undorodni tőle: nincsenek motivációi, nincs erős személyisége, hamar felolvad a céljaiban, s nem marad más, mint az állatias ösztön, ami viszont kevés ahhoz, hogy valóban fájjon minden lélegzetvétele, hogy valóban leereszkedjünk a lelke mélységes sötétségébe. Vele szemben pedig Kirby és Dan kétségtelenül remek párost alkotnak, de mintha ezt túlzásba vitte volna az írónő: túl sok a könnyed párbeszéd, túl sok a humor – ha az egyik oldalon véres gyilkosságok történnek, kiesünk a ritmusból, amikor a laza és oldott hangulatú jeleneteket olvassuk.

 

Felmerült bennem, hogy újabban mintha egyre magasabb lenne az ingerküszöböm az erőszakkal szemben, de utána rájöttem, hogy én azt szeretem, ha nem hagy nyugodni egy olvasmány, ha végig fogva tartja a lelkem, ha valóban mer a mélyre ásni, és tényleg a szörnyűséget és a borzalmat mutatja, mindenféle kitérő nélkül – a Tündöklő lányok pedig sajnos nem ilyen. Másrészről viszont ez egy pillanatig sem kisebbíti az érdemeit: Beukes bemutatja a világos oldalt a „sötét” árnyékában, főleg Kirby-t, akinek egy nagyon komoly és megterhelő traumát kellett élete során feldolgoznia, és természetesen ez sosem sikerülhet tökéletesen. Külön kiemelném azokat a kifejezetten hatásos és jól megkomponált fejezeteket, amikor Beukes az áldozatok szemszögéből mutatja be a gyilkosságokat: ezekben Harper tényleg iszonyatos fenevadként jelenik meg, a szívünk egyre inkább a torkunkban dobog, ahogy közelebb ér a tündöklő lányokhoz – hogy aztán a mocsokba tiporja őket.

 

Kicsit sajnálom, hogy ez a légkör nem terjedt ki az egész regényre ­– szerencsére azért így is voltak olyan pillanatok, amikor maga alá gyűrt a feszültség, amikor tényleg elkezdünk rettegni a szembejövő embertől. Ráadásul azt egy pillanatig sem tagadom, hogy Lauren Beukes nagyon profi: jól felépített regénye egy másodpercig sem lesz unalmas, ügyesen variálja a különböző nézőpontokat, miközben a tündöklő lányok révén mindig nyerhetünk egy-egy röpke pillantást a XX. század különböző évtizedeinek atmoszférájába, ezáltal jobban megismerhetjük ezekben az években a nők helyzetét (külön érdekes például az abortusz-klinika vagy a hajógyárban dolgozó néger asszony élete). Ha választanom kellene, inkább a thrillerek iránt érdeklődőknek ajánlanám a regényt: bár kétségkívül elég egyedi koncepció ez az „időutazó sorozatgyilkos”, de az időutazás része erősen vázlatos, inkább csak benyomásaink alakulnak ki, nem terheli az írónő mindenféle tudományos(nak tűnő) magyarázattal az olvasót (viszont nagyon finoman adagolja az információkat). Miután lelkileg nem különösebben megterhelő regényről van szó, nyugodtan kézbe veheti bárki, garantáltan jól fog rajta szórakozni – csak aztán ne lepődjünk meg, ha utána óvatosan tekintünk a romos, öreg házak irányába…