Főkép

A Dylan Dog című képregény-sorozat gyakorlatilag olasz fumetti, azon belül pedig horror. Az állítás első fele meghatározza a képregény külső és belső kinézetét, vagyis a méretet, továbbá azt, hogy fekete-fehér rajzokat kapunk, mi több, a szó hallatán a rajzstílus és a panelek elhelyezkedése is nagy valószínűséggel megtippelhető, a horror címke pedig olyan történetet ígér, amely több egy munkamániás sorozatgyilkos hétköznapjait megörökítő, aprólékos részletességgel papírra álmodott leírásnál, méghozzá annyival, mint amennyivel a tudomány és a józan ész magyarázatainál messzebbre merészkedik. Gonosz emberek léteznek, sorozatgyilkosok és háborús kegyetlenkedések, népirtások szintén, aki erre vágyik, az elég, ha bekapcsolja a tévét…

 

A jóféle horror sztorik hatására pár napig nem megyünk le a pincébe, az ágyunk alól gyanús zajokat vélünk hallani, ébredés után pedig csatakos pizsamában próbáljuk elhessegetni magunk mellől a rossz álom árnyait. Ettől kezdve mindegy, hogy olvasmányunkban zombik és vámpírok sétálnak az utcán, ördögök és démonok riogatják az embereket, vagy a nyolcadik dimenzióból kapunk éhes látogatókat – a lényeg, hogy a történet, az elmesélés megpendítsen valamit a tudatalattinkban, amitől nemcsak a borzongás fut végig a hátunkon, hanem akár hihetőnek is tartjuk az egészet.

 

Persze ez a horrorfilm-kedvelőkre és azon polgártársainkra nem vonatkozik, akik sztoikus nyugalommal nézik a soron következő zombihullámot vagy a kormány aktuális bejelentéseit.

 

Három hazánkban élő elszánt rajongó erőfeszítéseinek hála ez már a harmadik Dylan Dog füzet, ami magyarul megjelent, és bevallom, igazából most kapott el a hangulata. Az új kötetbe két történet fért bele, az egyiket mondhatjuk klasszikus farkasemberesnek, ellenben a másik, nos, az fura egy valami. Ennek ellenére mindkettő alkalmas a borzongásra, az ismerős ismeretlennel való kacérkodásra. A maga módján mindegyik jól sikerült darab, erős hangulattal, a második pedig egyenesen arra késztet, hogy elgondolkodjunk a látottakon.

 

Sokakkal ellentétben nekem eddig sem volt semmi bajom a lökött Groucho karakterével, lévén nagy rajongója vagyok a Marx testvérek filmjeinek. Sőt, az mondom, a képregényes változat kifejezetten visszafogott és szolid a mozis eredetihez képest. Az pedig csak további pikantériát kölcsönöz neki, hogy éppen ő az, aki időnként megpróbálja visszarángatni főnökét a valóság talajára.

 

Dylan Dog pedig nemcsak a hősszerelmes pikulás szerepét hozza teljesen hitelesen, hanem a világ furcsaságai után nyomozó magánszimatot is, aki szemrebbenés nélkül füllent, ha úgy hozza a szükség és ugyanilyen természetességgel teszi a szépet a rendszeresen felbukkanó csinos lányoknak. Mégis, a szememben legfontosabb tulajdonsága a nyitottság – eddig egyetlen megbízásához sem kőbe vésett elképzelésekkel állt hozzá, hanem a történések fényében igyekezett rájönni a miértekre és a hogyanokra. Nincs beszélő viszonyban a túlvilági lényekkel, és különösebb utózöngék nélkül túlteszi magát azokon a helyzeteken, amelyekre nincs hétköznapi magyarázat. Róla egyelőre ennyit, remélem lesz még alkalom jellemének, személyiségének bővebb részletezésére.

 

2014-ben több ízben is szóba került szerkesztőségünkben a sorozat, általában dicsérő felhangokkal, ám abban soha nem értettek egyet a jelenlévők, hogy DD csak a középkorú képregényesek körében lesz-e népszerű, vagy a fiatalabb korosztály is ráérez majd az ízére. A fenntartásokat részben a fekete-fehér kivitel generálta, illetve az, hogy DD sem éppen tini – gondjai, problémái főleg a harmadik évtized betöltése után válnak igazán érthetővé. Remélem, azért a kérdésre egyszer majd választ kapok, addig is jöhet a következő füzet.