Főkép

Amikor a Blues Pills debütlemezének elindítása után meghallottam azt a porosan dohogó zakatolást, amivel a „High Class Woman” kezd, két dolog jutott rögtön eszembe: az egyik, hogy megszámolni sem tudom már, hányadik retro metal és rock albummal hozott össze akár csak idén is a sors, a másik pedig, hogy annak ellenére, hogy itt is egy, a ’60-as ’70-es évek zenei örökségéből táplálkozó (természetesen svéd) zenekarral van dolgom, erről képes vagyok szinte teljes egészében megfeledkezni, mert az említett zakatolás Elin Larsson karcos süvöltésével és a groove-os riffekkel karöltve egyszerűen ellenállhatatlan.

 

A kalandos módon az Egyesült Államokban alakult, de a svéd mellett francia gyökerekkel is rendelkező bandában zenélő srácok (a gitáros szerintem még húsz sincs, és a többiek is csak pár évvel hagyhatták el a második ikszet) nagyon rátaláltak valamire, ami nagyon sok pályatársból hiányzik: ez pedig nem más, mint az elképesztő húzás. Ennek a mestere persze a Led Zeppelin volt, akik úgy írtak monolit súlyosságú rockhimnuszokat, hogy közben az ember lába végig nyomta a bugit a pattogó groove-okra. Blues Pillsék, mi tagadás, nagyon sokat tanultak tőlük. Ha már a hatásoknál tartunk, meg kell említeni még Janis Joplint, már csak az ének miatt is, valamint a Fleetwood Mac-et, akiktől főleg a fogós dalszerzést lesték el a svédek. És hogy ennyire egyértelmű előzmények után mégis hogy tudnak eredetiek maradni? Érdekes kérdés ez. Amennyire az Orchid beleesett a szinte szolgai másolás hibájába, annyira van a Blues Pillsnek elég önálló hangja ahhoz, hogy egyáltalán nem zavaró, ha néha kilóg a lóláb.

 

 

A lemezen sorakozó dalok pedig tényleg fantasztikusak. Könnyedén csúsznak le az ember torkán, nem fekszik meg a gyomrot, de közben nem is olyan könnyed limonádék, amiket hamar meg lehetne unni. Ez köszönhető a már említett okos dalszerzésnek és a kiváló zenei teljesítménynek is. Mindenből pont annyi van, amennyi kell, nincsenek ötperces szólók, felesleges énekesi villogások: nagyon szépen jönnek a fogós témák és refrének, a groove-ok és riffek, nyakonöntve Don Alsterberg vintage hangzásával. És akkor itt emeljük ki még egyszer Elin Larssont, aki nemcsak látványban viszi a zenekart, de erős és kellemesen nyers hangja is a bandának. A bónuszolt verzió lecsupaszított „Devil Man”-jében hallani leginkább, hogy mekkora kraft rejtőzik a torkában, az embernek szinte ökölbe szorul a keze, amikor hallgatja. Ritka az, amikor a finom nőiesség és a zsigeri ősanyaság ilyen jól keveredik valakiben, és majdhogynem szétfeszíti a dalokat.

 

 

A tételek tempóbeli megoszlása nagyjából 50-50 százalék, vagyis minden gyors, pattogós bugira jut egy lassabb, pszichedelikusan bluesos szám is, de a lemez felépítése annyira kiérlelt, hogy ebből a szempontból is mindig minden időben jön. Amikor már sok lenne a lassulásból, akkor érkezik egy táncosabb dal, aztán megint egy kis savas álom. Nekem főleg az utóbbi dalcsoport jön be, mert a „River”-hez, a „Little Sun”-hoz és a kedvenc „No Hope Left for Me”-hez hasonló szerzemények bármikor magukkal tudnak ragadni egy teljesen más dimenzióba. Persze a gyors, slágeresebb dalokkal sincs gond. Már az is mutatja, hogy mennyire minőségi a produkció, hogy a Chubby Checker feldolgozás („Gypsy”) sem lóg ki a saját számok sorából.

 

Az egyetlen kérdés, ami felmerülhet a bandával kapcsolatban, hogy vajon a jövőben is tudják-e majd tartani a színvonalat. Ez főleg azért lehet problémás, mert a debütlemezre tulajdonképpen csak öt új dalt írtak, a többi már mind megjelent kislemezen, vagy ilyen-olyan EP-ken, de azért reméljük a legjobbakat. Én elsőre mindenképp bizalmat szavaznék nekik, és mást is arra biztatnék, hogy ha idén csak egy svéd retro rock lemezre van érkezése, akkor az ez legyen.

 

A zenekar tagjai:

Elin Larsson – ének

Dorian Sorriaux – gitár

Zack Anderson – basszusgitár

André Kvarnström – dobok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. High Class Woman

2. Ain’t No Change

3. Jupiter

4. Black Smoke

5. River

6. No Hope Left For Me

7. Devil Man

8. Astralplane

9. Gypsy (Chubby Checker)

10. Little Sun

 

Diszkográfia:

Blues Pills (2014)