Jennifer L. Armentrout: Opál

Minden szégyenkezés nélkül bevallom, hogy – látható és nyilvánvaló hibái ellenére is – imádtam az Obszidiánt: Daemon és Katy kapcsolatát, a szócsatáikat, a történet alapját jelentő Luxen szálat. Az Ónix esetében már erősen csökkent a rajongásom hevessége, túl soknak találtam a nyűglődést a történet tényleges cselekményének előrehaladásához képest, a regény nagyobb részéből eltűntek a sziporkázó párbeszédek, de a végső események megint csak meghatározóra sikerültek, és további olvasásra csábítottak.

Az Opált hatalmas elvárásokkal telve vettem a kezeim közé: tudtam, hogy a bevezetésen már túl vagyok, az események megállíthatatlanul száguldanak előre, a folytatásban pedig főszereplőinknek meg kell küzdenie az eddig okozott zűrzavarok következményeivel, a saját érzelmeikkel. Mit vártam tehát? Rengeteg akciót, titkot és természetesen meglepetést.

A Black testvérek újra együtt vannak, de mégsem felhőtlen az örömük: Dawson egyáltalán nem hasonlít korábbi önmagára, az idő nagy részében csak szomorúan bámul maga elé, a fejébe vette, hogy kiszabadítja szerelmét a Daedalus karmai közül – ez utóbbi miatt pedig folyamatos őrizetre szorul, a testvéreinek kell visszatartania attól, hogy ne kezdjen bele őrült ötletei meggondolatlan megvalósításába. A leginkább bosszantó és mindenféle elméleteket felvető probléma az, hogy a Daedalus hallgat, egyáltalán nem lép semmit, pedig elvesztették az egyik fontos rabjukat és jó néhány titkuk is kitudódott. Egyelőre még nagy a csend, de a múlt árnyai már nyújtogatják kezüket főhőseink felé, Katy és Daemon különleges kapcsolata, illetve az életük is veszélyben forog.

Bármennyire is szerettem volna, az én szememben ennek a résznek nem sikerült túlszárnyalni az Obszidián által nyújtott élményt, ugyanakkor határozottan jobban tetszett, mint a második kötet. Nem is igazán a történet az, amely rabul ejtette a szívemet, hanem számomra inkább a két főszereplő élvezetes szócsatái jelentették a szórakozást – ez volt az, amiből ennek a résznek az olvasása közben megint azt a mennyiséget kaptam, amit már a kezdő kötet esetében is annyira kedveltem. A hangulat tehát ismerős volt, viszont vitathatatlanul hangsúlyossá válik a romantikus érzelem a történetben: Katy és Daemon is nyíltan kimutatja a másik iránti érzéseit, kapcsolatuk elmélyítésére törekszenek – még akkor is, ha mások folyamatosan megakadályozzák őket ebben. Azt is be kell vallanom, hogy nekem a nyers és macsó Daemon sokkal jobban tetszett, mint a szerelmes és végletekig odaadó Daemon, bár azért a srácnak most is voltak jó pillanatai, megnyilvánulásai. Katy pedig folyamatosan változik és már nyomokban sem fedezhető fel benne az a visszafogott blogger lány, akinek megismertem az elején.

Dee veszteség miatti fájdalma és viselkedése, illetve Dawson megszállottsága jelentős mértékben befolyásolja a luxenek hangulatát és minden egyéb tevékenységüket, cselekedetüket. Dee teljesen kifordult önmagából, rá sem lehetett ismerni a lányra, egyáltalán nem hasonlított arra a szereplőre, akit korábban már megismertem – a reakciói szerintem eléggé eltúlzottak voltak. Dawson gyötrődése, a személyiségében bekövetkezett változások viszont kifejezetten hitelesen kerültek bemutatásra.

Számos meglepetést tartogatott számomra a regény, amelyet elsősorban a korábbi kötetekben megismert szereplők ismételt felbukkanása, illetve az általuk jelentősen megkavart események okoztak – egyes esetekben a „döbbenet” kifejezés sem írja le hűen azt az érzést, amit átéltem. Katy korábban megtapasztalta az ónix hibridekre gyakorolt hatását, ezért az ő, illetve egy másik hibrid tapasztalatait felhasználva a luxenek végül merész lépésre szánják el magukat, amely egyben a megoldást is kínálja egy számukra fontos probléma rendezésére. Új felfedezésük, a képességeik opál általi befolyásolása pedig meggyőzi őket arról, hogy véghez kell vinni – a külső szemlélő számára leginkább felelőtlennek és őrültnek tűnő – tervüket.

A meglepetések mellett van egy kiszámítható szála is a történetnek: Katy erősködése, amellyel eléri, hogy folyamatosan az események középpontjában legyen, magában hordozza, egyszerűen kikerülhetetlenné teszi a befejezésben olvasott események bekövetkeztét. A regény vége? Az bizony nagyon keményen függővég, egy lehetetlen helyzet, amelyre bár számítottam, a megtörténte mégis nagyon megrázott, és egyben megint elérte azt, hogy legszívesebben már nyúltam is volna a folytatás után.

Minden érzelmi kiteljesedés, meglepetés, akció és érdekes befejezés ellenére is azt kell mondanom, hogy a regény továbbra is bőven tartalmaz kliséket, amelyek mellett nem tudok említés nélkül elmenni. Nem bántam volna, ha kimarad a leírásból – a YA könyvekben már szinte kötelező elemnek számító – bálozás, illetve az ezt megelőző ruhavásárlás, mint elengedhetetlen csajos program. Az említetteknél jobban már csak az mérgesített fel, hogy a bálra természetesen az egyik legfontosabb esemény előtti napon, a lehető legrosszabb időzítéssel kerül sor – ráadásul a történések szempontjából teljesen felesleges is volt az egész.

Eléggé zavarban vagyok, mert bármennyire is kedvelem ezt a sorozatot, nem tudom nem észrevenni a hibáit, a gyengeségeit, mégis egyszerre vágyom a következő kötet olvasására és tartok is attól, hogy megint olyat találok benne, amelynek egy része nem fog tetszeni – ahogy abban is biztos vagyok, hogy a többi részét pedig imádni fogom. A helyzet furcsán ellentmondásos, ugyanakkor mégis képtelen vagyok lemondani a folytatás eseményeinek megismeréséről – főleg egy ilyen befejezést követően.