Agatha Christie: A Greenshore-gloriett

Igazi ünnepi pillanat volt: kézbe venni egy olyan Agatha Christie-t, amelyet még sohasem adtak ki korábban Magyarországon… Minden rajongó álma, hogy kedvenc szerzőjének előkerüljön még egy – csak még egyetlen egy… – műve, amit senki, egyetlen generáció sem olvasott korábban. Nekünk most épp ebben a kiváltságban lehet részünk: A Greenshore-gloriett hatvanévnyi Csipkerózsika-álom után angolul is nemrég jelent meg – most pedig már magyarul is olvasható.

A laptoni Greenshore House-ban nagy ünnepre készülnek. A kastélyt nemrég megvevő, újgazdag földesúr, Sir George Stubbs és bonyolult toaletteket megszállottan kedvelő felesége gyilkoskereső társasjátékot rendez a környék népének, melyet kirakodóvásár és jelmezverseny kísér. A gyilkosvadászat forgatókönyvének megírására nem mást kérnek fel, mint a neves krimiszerzőt, Mrs. Ariadne Olivert, a Holttest a könyvtárszobában és A második aranyhal esete népszerű szerzőjét. Mrs. Oliver az első perctől úgy érzi, a greenshore-i játék rossz véget érhet. Így azután mire bekövetkezik az első gyilkosság, Hercule Poirot már a helyszínen van…

Akinek egy kissé ismerősen hangzik a történet, nem téved: majdnem pontosan így kezdődik egy vaskos, 1956-os Christie-regény, a Gyilkosvadászat is. A Greenshore-gloriett megírásának ugyanis legalább olyan bonyolult a története, mint egy jó Christie-kriminek.

Történt ugyanis 1954-ben, hogy Agatha Christie meg kívánta lepni egyházközségét. Ezért ígéretet tett, hogy megír egy kisregényt, mégpedig azzal a céllal, hogy a megjelenése után kapott teljes bevételt a Churston Ferrers-i Szűz Mária-templom üvegablakainak megújítására fordíthassák. Ahogy Életem című önéletrajzában írta: „Boldog ablakot szerettem volna, amelyre a gyerekek is örömmel pillantanak.”

A jó szándék azonban különös módon nem volt elég: amikor ugyanis A Greenshore-gloriett (The Greenshore Folly) végül megszületett, egyetlen kiadó, magazin vagy folyóirat sem kívánta megjelentetni. Persze a tartalmával semmi gondjuk nem volt: annál inkább viszont a terjedelmével. A könyvkiadók túl rövidnek vélték ahhoz, hogy önmagában kiadják, a folyóirat- és magazinszerkesztők viszont túl hosszúnak ahhoz, hogy húzás nélkül kinyomtassák… Az írónő bosszankodott egy sort a kiadói önzésen, de mivel már az egyházmegye is sürgette (igaz, tisztelettudóan), s maga is a szava ura akart maradni, félretette a kisregényt, s gyorsan megírt egy szándékosan nagyon rövid novellát azonos címen (hogy a szerződés érvényben maradjon). Ez már megfelelt az újságoknak: 1956-ban és 1957-ben Angliában és Amerikában is megjelent, ám előtte még átkeresztelték Greenshaw’s Follyra, így azután magyarul is Greenshaw (és nem Greenshore) Bolondvára címen olvasható (A karácsonyi puding című kötetben) – s ebben a címváltozatban Greenshaw már nem hely, hanem egy ember.

Christie-t azonban nem hagyta nyugodni a jó ötlet, amit oly részletesen kidolgozott. Újra elővette tehát A Greenshore-gloriettet, átírta és átszerkesztette a már meglévő fejezeteket, összekapcsolta őket egy halom más ötletével, beledolgozott még két új szálat, kivont belőle egy szereplőt és hozzáadott néhányat, majd az első változat több mint kétszeresére növelt új regényt Dead Man’s Follynak nevezte el, s még 1956-ban meg is jelentette. (Hogy a történetnek még külön magyar csattanója is legyen: ez lett nálunk az egyik legrondább borítóval ellátott régi Agatha Christie-kiadás, amelyet valaki nagyon utálhatott, hiszen első megjelenésekor a – látszólag – totálisan poéngyilkos Gloriett a hullának címet adta neki. Csak 2012, Horváth Kornélia avatott, új fordításának elkészülte óta hívják találóan és az eredeti címhez hasonlóan kétértelműen Gyilkosvadászatnak.)

Így történhetett tehát, hogy egy teljesen befejezett, pompás történetű, több mint százoldalas kisregény kiadatlanul várta a Christie-hagyatékban, hogy (újra) felfedezzék: egészen a tavalyi évig, amikor megszületett a döntés, hogy végre nyilvánosságra hozzák.

Az elmúlt években a magyar kiadók (főként persze az Európa) szereztek már néhány nagy meglepetést a magyar olvasóknak – amikor megjelenhetett a csonkítatlan, több fejezettel „bővült” Bűnszövetkezetben, vagy amikor John Curran Christie jegyzetfüzeteiről írt két könyve két új Poirot- és egy Miss Marple-novellát tartalmazott. Hosszú várakozás után kézbe vehettük Christie önéletírását, az Életemet, vagy fiatalkori útinaplóját Grand Tour címen. De ilyen különleges pillanat, amilyen egy teljes, kisregény méretű írás kiadása, még nem volt, eddig. Ráadásul a művet három esszé kíséri. Mathew Prichard, az írónő unokája az emlékeit mondja el a regényről és a belőle készült David Suchet-film forgatásáról. Tom Adams, az írónő könyveinek állandó borítótervezője Christie-ről, önmagáról és az új könyv borítójáról beszél (utóbbit mi sajnos nem kaphattuk meg). Végül John Curran a megírás történetét meséli el.

A Greenshore-gloriett egy igen jól sikerült, feszes szerkesztésű és humoros Poirot-történet: előszeretettel ajánlható tehát mindazoknak, akik mostanában kezdenek el ismerkedni a krimikirálynő munkásságával. Mindenkinek jó szórakozást nyújthat, aki szereti a klasszikus krimit: elegánsan csapja be olvasóját, igazi szemfényvesztéssel, közben azonban stílusos és mulatságos is. S annak is bátran ajánlom, aki már ismeri a Gyilkosvadászatot, netán az a kedvenc könyve. Az első néhány oldal után ugyanis számos meglepetés, változtatás és csavarás várja a Gloriettben, melyek közül az egyik legérdekesebb az, hogy míg a nagyregénybeli Nasse House-nak már semmi kötődése sincs Christie-hez, a kisregénybeli Greenshore House-t az írónő saját házáról, Greenwayről mintázta.

Igazi karácsonyi ajándék tehát A Greenshore-gloriett: tökéletes ünnepi meglepetés lehet bárkinek, aki el szeretné olvasni egy hamisítatlan, Poirot-féle gyilkosvadászat történetét.