Főkép

Túl megannyi viszontagságon, Varró Dániel újra kiadott egy olyan könyvet, melynek a címe így kezdődik: Akinek, s melyet ismét Maros Krisztina bájos-bumfordi rajzai díszítenek. Ez alkalommal apró lázadóknak írt mondókákat, a dackorszakban lévő gyermekeknek, kik szüleik igazi mestereiként lépnek fel, hogy megtanítsák nekik a türelem, az elfogadás, a megértés és együttérzés soha korábban nem tapasztalt mélységeit. Ha ugyanis nem tanulnak a szülők, akkor az idegbaj megannyi pokoli válfaja vár rájuk.

 

Itt helyes megjegyeznem, hogy aki nem érti az iróniát, az inkább ezt a könyvet se vegye meg Varrótól. Aki viszont szülőként szeretne néha inkább nevetni, mintsem sírni a nyomorán, annak gyógyír lesz e könyv. Nem kétlem én, hogy vannak szülők, akiknek semmi gondot nem okoz a csemetéjük, még akkor sem, ha beköszönt a gyermeknél a méltán hírhedt, okkal rettegett dackorszak. De úgy sejtem, a többségnek azért meg kell harcolnia nem egy s nem két csúf csatát.

 

Nem mintha ez a könyv csak a szülőkhöz szólna. A gyerekeim is gurultak a nevetéstől, mikor felolvastam nekik belőle. Igyekszem tudatos szülőként viselkedni, ezért mindig jelzem nekik, ha valamit a költő nem úgy gondol ám, nem szó szerint, és ők látnivalóan értik. Ezen kívül pedig remekül szórakoznak, akárcsak a szüleik.

 

Miért? Mert Varró Dánielnek nem csak a stílusérzéke egészen kiváló, mert nem csupán remekül képes kiaknázni édes anyanyelvünk játékosságát és muzikalitását (nem szólva a ritmusról), s mert nem pusztán a vicces kínrímek mestere. Hanem mert gyakorló apa és őszinte ember, akinek van két eleven fia, és így ismeri mindazt, amivel ez jár. Tapasztalatait pedig (szerintem) humorosan, ironikusan és, mi tagadás, valamelyest szókimondóan osztja meg az olvasóval. A gyerek örvendez a poénoknak és a ritmizálásnak, a szülő pedig ezek mellett még annak is, hogy azt érezheti, nincs egyedül, más is keresztülment már olyanokon, hogy a nagytesó a kistesót le akarja lézerkardozni, hogy a gyerek nyomban üvölteni kezd, ha az anyja kimegy egy percre a vécére, és így tovább.

 

Mindezek mögött vagy alatt pedig ott van az, hogy ez az apa nagyon-nagyon szereti a fiait. Ilyenformán bármely kritikus vélemény felér egy sértéssel, mely az ő érzéseit támadja. Azon persze el lehet vitatkozni, hogy mennyiben s miért kiemelkedő líra ez (ha ugyan), de ez merőben szubjektív. Varróra egynémely tekintetben úgy tekintek, mint a gyermekköltészet Tankcsapdájára (írom ezt annak tudatában, hogy félreérthetően fogalmazok). Mert például ki merne olyat írni, hogy:

Van ez a kicsike pele,

hócipője neki tele.

"De cuki! Hát meg kell enni."

"Akar a franc cuki lenni."?

 

Megértem én, ha ez a konzervatívabb ízlésűeknek már túlságosan, hm, laza, mindazonáltal Varró nem csinál semmi rosszat, szemben sokan másokkal. Mindenesetre szerintem van itt pár kevésbé jól sikerült vers, összességében mégis ezt a kötetet tartom az eddigi legjobbnak az Akinek... sorozatból.