Lackfi János: Három a magyar igazság – Hajmeresztő történetek

Miután megmutatta nekünk, hogy milyenek a magyarok, Lackfi János most arra emlékeztet minket, hogy három a magyar igazság. Három, mint a népmesék legkisebb, azaz harmadik királyfia, három, mint a próbák vagy kívánságok száma más népmesékben, három, mint a háromszori verés, amelyet Lúdas Matyi ígér be Döbröginek, és még hosszan sorolhatnám. A harmadik próbálkozás után döccen helyére minden, akár egy egyik csúcsán ingadozó egyenlő szárú háromszög. Ezzel persze még véletlenül sem azt szeretném sugallni, hogy eddig bármi is ingott volna, sokkal inkább kiteljesedett a vállalkozás, és e kiteljesedés némi változást is hozott.

Ezúttal nem önmagunkkal, erényeinkkel és hibáinkkal, sztereotípiákkal és személyesen megtapasztalt, bosszantó jellegzetességeinkkel szembesülünk, hanem csupa sajátos irodalmi gyökereinkből táplálkozó írással találkozunk. Egy kicsit olyan érzésem támadt a kötet olvasása közben, mintha beültem volna a New York Kávéházba, és a tehetős turisták arca helyett időnként régebbi korokból ismerős ábrázatok villantak volna elő. A Nyugat írói nemzedékéé, a második világháború utáni évtizedek fanyar humorú irodalmának képviselőié. Igen, a karcolatokban hol a stílusparódia dominál, hol a szentimentalizmusba hajló, ezzel együtt humoros önvizsgálat, hol pedig az abszurd, a hihetetlennek szánt, mégis rémisztően hihető fantasztikum. Az egyik pillanatban még mintha Karinthy hangját vélnénk felfedezni, egy másikban már Heltaiét, hogy nem sokkal később Örkény vegye át szót, és így tovább. Majdhogynem a végtelenségig lehetne sorolni a szövegben felfedezhető visszhangokat és reminiszcenciákat.

Ugyanakkor mérhetetlenül mai az egész. Érezzük, tudjuk, hogy a szerző bensőségesen ismeri nem csupán a régebbi, hanem a kortárs irodalmat, egészen, de meg a populáris kultúrát is (vagy a „BKV hajú lány” alcím csak bennem idézte fel rögvest az Omega dalát?), emellett mindegyik karcolatot a költő nyelvi érzékenysége hatja át. És persze maiak, mai problémákat feszegetnek a történetek, felismerhetően magyar szemüvegen át nézve. E szemüveg óhatatlanul torzít, végletesen felnagyít, vagy épp lefokoz, ellaposít, elbagatellizál, de többnyire mindezt valamilyen hirtelen méretaránybeli ugrás kíséretében. Ráadásul ránk igencsak jellemző módon képes egyszerre kicsinek és nagynak mutatni ugyanazt, méghozzá anélkül, hogy ez bennünk bármiféle kognitív disszonanciát eredményezne. Egyszóval rendkívül irodalmi és rendkívül magyar a kötet minden írása.

A legfontosabb szerintem talán mégis az, hogy Lackfi János nem esik abba a tipikusan magyar hibába, hogy amikor bevezeti a brandet – legyen szó bormárkáról, pékségről vagy, mint e konkrét esetben, könyvek soráról –, hogy úgy mondjam, beetetik a közönséget, aztán amikor már rászoktak, hanyagolják a minőséget, vagy legalábbis nem ugyanazt a magas színvonalat produkálják. A Három a  magyar igazság témáit tekintve lényegesen más, mint az előző két kötet, azoknak mégis éppoly kiválóan megírt, egyenes folytatása – avagy egyenes ági leszármazottja. A világ valószínűleg bármely nációja számára élvezetes, mégis hamisítatlanul magyar.

Egyszóval jöhet a ráadás!