Főkép

A halál és az iránytű mellett az idei 28. Képregénybörze egy másik magyar újdonsága is a kezembe került – Eliot (Sárdi Katalin) Lacrimosa-sorozatának első része, ami nemcsak a sorozat bevezető kötete, hanem Eliotnak is ez az első, nagyobb terjedelmű, önálló képregénye.

 

Az első szó, ami eszembe jut a képregénnyel kapcsolatban, hogy varázslatos. Varázslatos, abban az értelemben, hogy mesés (rögtön egy esti mesével indul a történet is) – vagy az egész maga a mese? Netán maga a valóság? És ez utóbbi miért is ne lehetne mesés? Varázslatos, úgymint sejtelmes, hiszen éppen csak fellebbenti a leplet mindarról, ami a háttérben zajlik: a világról csak keveset tudunk meg, rengeteg minden motoz még a homályban. Varázslatos, hiszen rendkívül erős színvilága nem marad hatás nélkül, hamar magával rántja az olvasót, és magával hozza azt az igen dicsérendő mellékhatást, hogy már ez önmagában fenntartja az érdeklődést, megmozgatja az olvasó fantáziáját is.

 

Bevallom, nehéz átfogó véleményt adnom erről a kötetről, hiszen ez csak a felütése egy várhatóan nagyívű történetnek – egyelőre csak a benyomásaimról tudok beszámolni. Akár a háttérvilágot, akár a karaktereket, akár magát a történetet nézzük, minden csak minimálisan került kibontásra – ezután én legalább egy tucatnyi kötetre számítok, izgatottan várom, mi mindent hoz ki belőle a szerzőnő. Az már most is biztosra vehető, hogy érdekes kérdéseket feszeget, bont ki majd a folytatásokban. Az őt érő hatásokra oly fogékony, és személyiségében legtöbbet változó, alakuló ifjúság vajon képes-e önálló és eltérő véleményre a fentről, a „császári” családtól érkező, meghatározott gondolkodással szemben? Egy halhatatlan lélek vajon miként élhet a halandó emberek között, vajon meddig illeszkedhet be feltűnés nélkül, hogyan éli meg mindezeket az élményeket? Hogyan látja, kezeli őt egy „felvilágosult” halandó? Vajon miféle földöntúli muzsika kelti fel még a földlélek érdeklődését is?

 

Külön érdemes szólni a kötet látványvilágáról, ami egyértelműen a legnagyobb erőssége. Laza, fekete körvonalakkal ábrázol, amelyek mintha tusrajzok lennének, kitöltésként pedig rendkívül élénk színkavalkád teszi igazán lenyűgözővé a képi hatást. Az már biztos, hogy a szerzőnőnek ezen a téren tényleg különleges tehetsége van – a csak képi eszközökkel operáló részek sikerültek a legjobban. A párbeszédeken, a szöveges részek arányán ugyan van még mit csiszolni, de itt sem érzek akkora problémát, hogy ne merjem ajánlani a kötetet azoknak, akik érdeklődnek a hazai képregényes élet újdonságai iránt. Engem mindenképpen megfogott a Lacrimosa világa, úgyhogy rögtön olvasni fogom a folytatásokat is, amint lehetőségem lesz rá.