Főkép

Mindig is azt vallottam, hogy a zene a legcsodálatosabb dolgok egyike, ami az embernek megadatott. Van benne valami misztikus és varázslatos, mert ezerféle variációban él és lüktet, mindenki képes rá, mindenkiben benne van a ritmus, egy sajátos dallam, egy kósza hangjegy, egy tétova felütés vagy egy eltévedt akkord. Engem mindig elbűvölt az a tulajdonsága, hogy nem tudni honnan jön, hová tart, egyszer csak megszületik és gyökeret ver az arra érdemesek kobakjában, akik aztán kiénekelik, kijátsszák, hogy mi, a közönség a szívünk legteljesebb mélyéről örvendhessünk neki.

 

Ma este Piano Guys koncert volt a Papp László sportarénában. Bár már több mint egy órája itthon ücsörgök, mégis még mindig itt lüktet bennem ez a kellemesen jóleső bizsergés. Ezek a fiúk varázslatos tündérport hintettek ránk, Csodaországba repítettek minket a hangjegyek szárnyán, és én még mindig nem értem földet. Nem vagyok nagy koncertre járó, bizonyos helyzetekben problémáim vannak a tömeggel, de azt hiszem, ismételten kiléptem a komfortzónámból, és igazán megérte, mert egy életre szóló élménnyel lettem gazdagabb.

 

A nyitányt a Virtuózok című tévéműsorból már jól ismert zenekar és persze maguk a Virtuózok adták, akik igazán színvonalas, rövid műsort állítottak össze. A Karib-tenger kalózai átdolgozással finoman ráhangolták a közönséget az elkövetkezendő két órára. Lakatos Vivien csárdása hegedűn pedig, ha lehet, még elbűvölőbb volt, mint ahogy azt a tévé képernyője előtt már megszokhattuk tőle. Fehér kis ruhácskájában olyan volt, mint a legelső hópihe, ami mindenkit mosolyra fakaszt, arcáról pedig sütött a magabiztosság. Leiskolázott az arénában minden felnőttet. Később még Steven és Jon is megmosolyogta, és csodagyereknek titulálta a hat éves zsenipalántát.

 

Miközben a két produkció között a színpadot rendezték, olyan érzés kerített hatalmába, mint gyerekként a cirkuszban: minden érdekes volt, izgalmas és új, és egyszer csak megérkezett a Piano Guys a színpadra, s az embernek olyan élménye támadt, mintha mindig is ott ültek volna, és mi mindig is csak őket hallgattuk volna. Azonnal birtokba vették az étert, és ha mondhatom így, akkor a nézői szíveket is. Nem értek túl sokat a technikai részletekhez, de véleményem szerint a hangtechnikusok megérdemelnek egy vállveregetést, mert nagyon jól szólt minden. A szívdobogásom helyett a cselló és a zongora finom akkordjai lüktettek a mellkasomban, és kimondom kereken: ez az előadás bármilyen stresszkezelő módszernél ezerszer többet ért.

 

A felütést napjaink egyik legnépszerűbb Disney meséjének, a Jégvarázsnak a betétdala (Frozen) adta, egy kis Vivaldival megspékelve, és már két ütem után az egész arénát elvarázsolta. Sokan álmodozunk arról gyermekként, hogy szeretnénk repülni, illetve hogy milyen érzés lenne mindez – szerintem valami ilyesmi, mint ami ott az arénában történt. A repertoár tökéletes arányban adagolta a pörgős, vidámabb dalokat, illetve a kicsit melankolikusabb, drámai hangvételű darabokat. A Code Name Vivaldi közben pattanásig feszültek a húrok és a nézők figyelme is, aztán elringatott minket a Taylor Swift „Lovestory”-jából és a Coldplay „Viva la vida” szerzeményéből készült hangjegykavalkád. Nem maradhatott ki a „Kung-fu piano” sem a Kínai Nagyfal tetejéről, és legnagyobb örömömre David Guetta „Titanium”-ja is felcsendült az est folyamán. A két zenész egyénileg is brillírozott, felhangzott a „Beethoven’s 5 secrets”, illetve Jon saját kamaszkori szerzeményét adta elő zongorán.

 

A nagyszerű dalok mellett azonban Jon és Steven megcsillogtatták fergeteges humorérzéküket is. Vajon melyik komolyzenei koncerten fogja még a hasát a közönség a nevetéstől? A dalok közé betűzdelt kis anekdoták igazán szórakoztatóak voltak, közelebb hozták hozzánk a zenészeket, és valahogy nem világsztárokat láttunk fényévnyi messze a színpadon, hanem két igazán belevaló, jókedvű fickót, akik tiszta szívből játszanak örömzenét, csupán arasznyi távolságra. Így kaptunk hát beható ismereteket a loop pedál használatáról a U2 „With or without you” slágere kapcsán, hírmorzsákat a zenekar indulásáról és a névválasztásról, hogy aztán könnyekig meghatódjunk a „Story of my life” című dal közben vetített animáción. A Rockelbel kánonná avanzsált Pachelbel kánon volt számomra az est egyik fénypontja: Steven nem csak csellistának zseniális, de egy színész veszett el benne, és akkor még nem beszéltem Jon tánctudásáról, akihez képest a Madagaszkár mese Julian királya elbújhat a riszálási tudományával együtt.

 

Zárásként és a romantikus lelkek kedvéért felcsendült Christina Perri „Thousand Years” című szerzeménye, illetve az „Ants Marching/Ode to Joy” de a közönség még egyáltalán nem unt rá erre a varázslatos hangulatra, úgyhogy kis visszatapsolás után még eljátszották nekünk a One direction „What makes you beautiful” című dalát, amibe a zenekar másik két tagja is bekapcsolódott. A vastaps azonban csak nem akart szűnni, és ekkor jött az este legnagyobb meglepetése. A felcsendülő dallam hallatán a másodperc törtrészéig mindenki felhúzott szemöldökkel tekintgetett körbe, hogy nem hallucinál-e, de aztán egyöntetűen elindult a na-na-na na-na na-na-na dünnyögése, mert bizony ezek a srácok még a „Vidéki sanzon”-t is képesek voltak megtanulni csak azért, hogy még nagyobb legyen a meglepetés és az ováció, és ha ez egyáltalán lehetséges, akkor még inkább belopják magukat a szívünkbe. Eztán nem maradt más hátra, minthogy ezzel az életre szóló élménnyel a hátam mögött, magamban dúdolgatva hazaslattyogjak, hogy aztán még az éjszaka közepén is eufórikus állapotban vigyorogjak a sötétben.

 

A koncerten elhangzott dalok listája:

Frozen – Let It Go

All of Me

Code name Vivaldi

Love Story Meets Viva la Vida

With or Without You Medley

Charlie Brown Medley

Kung Fu Piano

Waterfall

Beethoven’s 5 Secrets

O Come Emmanuel

Titanium/Pavane

Rockelbel’s Canon

Story of My Life

Thousand Years

Ants Marching/Ode to Joy

What Makes You Beautiful

Vidéki Sanzon