Főkép

Számos ismert szuperhős hazájának (Amerikának) színeiben menti meg a világot, gondoljunk csak az Amerika Kapitányra, vagy éppen a Wonder Womanre. Ezek a hősök már sokunk fantáziáját beindították arról, hogyan is festene egy magyar színekben pompázó szuperember – páran vették is a bátorságot, hogy ezek az elgondolások ne csak a képzeletünkben, hanem rövid történetekben éljenek tovább. Így aztán 2014 áprilisában megjelent a Magyar Szuperhős Mesék első száma a Harcsa Huszárral és a Hungária Kapitánnyal az élen, a Fantasmania Játékbolt gondozásában.

 

Sokakat zavart az, hogy az első kötet nem képregény formájában jelent meg, hanem novellákban mesélte el az egyes történeteket, melyekhez aztán egyoldalas illusztrációk társultak – szerencsére a készítők odafigyeltek olvasóik véleményeire, és a második számban a három közül az egyik történetet képregényben alkották meg. Az első oldal is egy rövid képsorral indul, amely röviden bemutatja az első szám tartalmát. Ha valaki nem olvasta az első számot, ez remek kedvcsináló hozzá, mivel látszik belőle, hogy az írók milyen remek humorral ültették a tipikus amerikai „hőssé válás” sztorikat a magyar valóságba. Egyébként a három történet mindegyikében megtalálhatóak azok a rejtett utalások, amiket csak mi, magyarok érthetünk, és olyan életérzések, melyeket már mindannyian megtapasztalhattunk, legyen szó fafejű jegyellenőrök kötekedéseiről vagy az itthoni munkamorálról. Meggyőződésem, hogy ezek a kitekintések és poénok az újság legnagyobb pozitívumai a karakterek és a fantasztikus rajzok mellett.

 

Az első történet, a Szenny Fogjai címet kapta, és hangulata, na meg persze halál laza vendégszereplője, Toldi Miklós miatt felülkerekedik a további kettőn. Toldi karakterét nem formálták át, nem kapott high-tech fémpáncélt vagy lézerbárdot, a készítők meghagyták régimódinak, és így helyezték el különböző modern laboratóriumokban és börtönökben. Miklós és környezete közt ezáltal egy erős, de meglehetősen ízléses kontraszt jött létre, és ugyanez igaz a Harcsa Huszárral folytatott párbeszédeire is. A történet szerint az előbb említett két hős egy illegálisan működő kutatólabor titkát próbálja megfejteni, miközben feltűnik egy új főgonosz a magyar szuperhősök univerzumában, név szerint Maró Feró, aki amellett, hogy kreatívan megrajzolt külseje mögött még a Marvel mutánsok is elbújhatnának, egy nagyon érdekes karakter.

 

Sajnos itt jön képbe az első negatívum is: Feró elmondja a Harcsa Huszárnak, hogy a világ nem olyan fekete-fehér, ahogyan azt ő elképzeli, a dolgok annál sokkal árnyaltabbak, minthogy jónak és rossznak elnevezett osztályokba soroljuk be őket. Ez egy nagyon fontos üzenet, de sajnálatomra ez az elmélet elbukik, és Harcsa győzedelmeskedik lebutított világnézetével a megkeseredett Feró felett. A történetből Feró motivációi is kiderülnek, megtudjuk, hogy tervében szerepet játszik kislánya is, amitől a karakter nagyon emberivé válik, még monstrum kinézete ellenére is – így aztán kudarca inkább sajnálatra méltó, minthogy megkönnyebbülnénk utána. Szerettem volna többet megtudni a karakterről, de ettől függetlenül a történet nagyon ütős, és a rajzstílus itt a leggyönyörűbb.

 

A második történetben feltűnik egy titokzatos szellem, Szél Szelemér, aki egy ősi ereklye után kutat, s mivel hőseinket is ez a tárgy foglalkoztatja, utuk kereszteződik Szelemérrel. Ez a rész azt bizonyítja, hogy jól illik ezekhez a történetekhez a képregény formátum, nagyban hozzájárul a pörgős és akciódús cselekményhez. Szelemér tervei egyébként meglehetősen homályosak, ezáltal képes végig fenntartani az érdeklődésünket a sztori, és mivel a füzet végén sem tudunk meg semmit, azt kivánjuk, bár a kezünkben tarthatnánk a következő számot.

 

A harmadik fejezet főként Tachkov professzorról, a szuperintelligens kutyáról szól, akit a saját bázisán támadják meg Doktor Protézis, a mechanikus ujjakkal rendelkező szupergonosz emberei, akik arcukat papírzacskók alá rejtik. Ezeken a zacskókon különféle ismert magyar rajzfilm figurák arcai láthatóak, amik megmosolyogtatóak, de indokolatlanok és nincs mögöttes tartalmuk sem – remélem a következő számban azért kapunk erre magyarázatot. A készítők a cselekményt olyan izgalmas helyszínekkel dobták fel, mint a budapesti Állatkert vagy az elhagyatott Vidámpark – itt a rajzstílus nagyban különbözik a többitől, ami változatosabbá teszi az újságot, viszont véleményem szerint az illusztrációk nem elég mozgalmasak egy ilyen hangvételű történethez.

 

A kisebb negatívumok ellenére is úgy vélem, hogy összességében a Magyar Szuperhős Mesék második száma abszolút megéri a pénzét. Igényes, humoros, pörgős és még sorolni lehet a pozitív jelzőket, arról nem is szólva, hogy érdemes elolvasni a különféle „Tudtad-e...” lábjegyzeteket is, melyekben rövid érdekességeket tudhatunk meg hazánkról. Ez valóban egyedi és hasznos húzás a készítőktől! A tömör és találó epilógus pedig felkeltette az érdeklődésemet a következő számra is.