Beleolvasó - Csurgó Csaba: Kukoricza

Fülszöveg:

HOVÁ BUJDOSOL, AMIKOR EGY EGÉSZ ORSZÁG VADÁSZIK RÁD?

Néha egy apró hiba is elég hozzá, hogy a rendszer leggyűlöltebb ellenségévé válj.

Kukoricza Jancsi, az intézetben felnőtt árva fiú sem hibázik túl nagyot. Csak éppen elveszti a rábízott plüssöket, miközben a gyönyörű és rejtélyes Ilusnak készül megkérni a kezét. A plüssök az Ezredes lányának kedvenc játékai voltak, az Ezredes pedig nem más, mint a királyi titkosrendőrség rettegett főnöke.

Jancsi élete egyetlen pillanat alatt fordul fel. Menekülni kényszerül, és hamarosan az ország első számú közellensége lesz, akire nemcsak a zsarnokság fegyveres erői vadásznak, hanem a civil lakosság is. Egy ismeretlen világban találja magát, önjelölt forradalmárok, kiöregedett huszárok, kutyafejű kémek és más furcsa szerzetek között.

Bár a veszélyekkel és megpróbáltatásokkal teli út során János vitézzé válik, de talán ez sem lesz elég ahhoz, hogy megmentse szerelmét a hatalom karmai közül. Mert Tündérország hátborzongató titkaira még a legvadabb rémálmok sem tudják kellően felkészíteni.

 

 

 

 

Részlet a regényből:

1.

Tüzesen süt le a nyári nap sugára

 

Rohadt meleg volt aznap. De a plüssöket egyáltalán nem viselte meg a hőség. Sőt, mintha most felszabadultabbnak, vidámabbnak tűntek volna, mint korábban. Fent a hegyen egyszerre lefoszlott róluk az a szinte tapintható rosszkedv, ami az utóbbi hónapokban rájuk telepedett. Ha emberekről lenne szó, azt mondanám, szorongtak, de ez a kifejezés elég idétlenül hangzik plüssállatok esetén. Tudtam ugyan, miért rosszkedvűek, de hát mi közöm van nekem ahhoz, hogy Frida mit csinál velük? Semmi. Na ugye?

Ott kószáltak előttem a fűben, minden látható cél nélkül, néha megálltak, és az alattunk elterülő várost nézték. A mackó tett néhány tétova, tánclépésre emlékeztető mozdulatot, aztán felrúgta a nyulat, de a nyúl nem is reagált rá. A múlt héten, a képtárban gondolkodás nélkül visszaütött, úgy kellett őket szétválasztani, és kirángatni mindkettőjüket a királyi család portrékiállításáról.

Lefeküdtem a fűbe, és figyeltem a plüssöket. A mackó nem csak egyszerűen felrúgta a nyulat. Nem. Neki taktikája volt. Stratégiája. De ez most kifejezetten játékosnak tűnt, ellentétben a képtári incidenssel. Először megállt a nyúl háta mögött, mintha csak ártatlanul nézelődne. Rápillantott a többiekre, a zsiráf felé még talán biccentett is, aztán hátratette a puha, barna szőrrel fedett mancsait, és ha lett volna rá lehetősége, biztosan elkezd még fütyörészni is, jelezve, hogy nála ártatlanabb lény jelen pillanatban nem tartózkodik az egész János-hegy területén. Sőt, talán egész Budapesten sem. Egy ideig az égen átvonuló bárányfelhőket nézte, aztán hirtelen támadásba lendült. Közvetlenül a nyúl mögé lépett, meglendítette a jobb lábát, és rúgott. A nyúl elvesztette az egyensúlyát, kis híján orra bukott, de aztán beindultak benne a végtagjait mozgató apró motorok, és ismét biztonságosan állt két hátsó lábán. Oda se fordult a mackó felé, folytatta, amit eddig csinált. Jobb mancsában hosszú fűszálat tartott, azzal csiklandozta a saját fülét, miközben a távolban csillogó Dunát nézte meredten. Máskor talán megfordul, és legalább vet egy rosszalló pillantást a mackóra, már amennyire az üvegből készített szemei lehetővé tettek rosszalló pillantást. De aznap semmi ilyesmi nem történt. Talán a hegyi levegő miatt.

Összesen hatan voltak. A nyúl, a mackó, a zsiráf, az oroszlán, a teve meg a polip. Igen, polip. Fogalmam sincs, ki volt az az idióta, aki a polipot tervezte, de hát ez van, különleges embereknek különleges játékok járnak, ha Fridának jó a polip, nekem sincs vele semmi bajom. Igaz, kicsit hülyén nézett ki, ahogy a nyolc karján lökte magát előre, és emiatt mindig az volt az érzésem, hogy ő a többiek fejlődési rendellenességgel született kistestvére, akit általában maguk mögött hagynak, akit ki lehet felejteni – szándékosan, persze – a legizgalmasabb játékokból, aki folyamatosan ott lohol a nyomukban, de soha nem érheti utol őket. Most még ő is vidámabbnak tűnt a szokottnál. Felkúszott a domboldalon, aztán összegömbölyödött, és legurult. Mintha némi irigységet láttam volna megcsillanni a teve szemében, ahogy a nyilvánvalóan remekül szórakozó polipot figyelte. Egy ideig elemezte magában a helyzetet, aztán úgy döntött, ő is megpróbálja. Felbaktatott az emelkedő tetejére, és közben rám pillantott, mintha azt akarná mondani, figyeljek, mert most ő következik. Megpróbált ő is összegömbölyödni, de a mutatványnak az lett az eredménye, hogy egyszerűen orra esett, és elterült a fűben. Vajon mire számított? Néha olyan okosnak tűnnek, aztán meg jön egy ilyen hülyeség.

Van úgy, hogy azt hiszem, tudom, mit miért csinálnak, de akkor történik valami szokatlan, és úgy döntök, hagyom az egészet a fenébe. Nem azért fizetnek, hogy megértsem őket, hanem hogy tanítsam őket a világ dolgaira. És én tanítom is őket, mert a fizetésre nem lehet panasz, hála az Ezredesnek.

– Mesterséges sütnivaló – mondta egyszer az Ezredes. – Ez lehet a jövő.

Persze láttam rajta, hogy ő sem hiszi el, amit mond, de bólintottam. Hát persze. A jövő. Hat darab plüssállat, mindegyik alig nagyobb negyven centinél. Ha ez a jövő, én baromi jól fogok szórakozni.

Valamikor tavasszal elvittem őket az állatkertbe. Ez akkor történt, amikor a depresszió jelei éppen csak elkezdtek mutatkozni rajtuk. Itt is megkaptuk a szokásos furcsálló pillantásokat, ahogy végigvonultunk a sétányon: én elöl, mögöttem pedig a hat plüssállat, kettesével, szépen sorban, mint az óvodások. Általában megkérdezik, hogy ezek micsodák, mire én általában azt válaszolom, hogy játékok. Ennél a pontnál az emberek várakozón szoktak pillantani rám, hogy esetleg bővebben is kifejtem, miért járok hat darab plüssállattal a nyomomban az utcán, vagy ahol éppen vagyunk. De én nem fejtem ki. Csak jelentőségteljesen a szemükbe nézek,

és azt mondom:

– Az Ezredes lányának a játékai.

Ők meg bólintanak, hogy persze, persze, némelyikük még bocsánatot is kér, aztán mennek tovább, mintha nem is találkoztunk volna. Én ilyenkor elmosolyodom, és élvezem a helyzetet. Élvezem az előnyét, hogy az Ezredes a főnököm.

Szóval éppen az állatkertben voltunk, és megálltunk a zsiráfok kifutója előtt, a hat kis bumfordi plüss tátott szájjal nézte a hosszú nyakú óriásokat, amikor láthattam, hogyan is működik bennük ez a mesterséges sütnivaló. Azt hiszem, először a polip vette észre a hasonlóságot az igazi zsiráfok és a plüsszsiráf között. Ide-oda járatta a tekintetét, hol az egyiket bámulta meredten, hol a másikat. Aztán a többiek is csatlakoztak hozzá, és némileg eltávolodtak a zsiráf formájú társuktól, és úgy méregették, mintha hirtelen valami hatalmas tisztelet ébredt volna bennük. A zsiráf nem értette a dolgot, zavartan csavargatta hosszú nyakát, aztán arrébb sétált. A polip kivételével mindegyiküknek tudtam hasonló élményt okozni – polipot ugyanis nem tartottak az állatkertben –, de ennek ő nem tulajdonított semmilyen jelentőséget.

A majmoknál történt meg a baj. Már azt sem tudom, milyen majmok voltak. Akkor persze hangosan felolvastam a plüssöknek minden tudni valót a ketrecen elhelyezett kis táblácskáról, hátha értenek belőle valamit. Én már csak arra emlékszem, hogy a majmoknak hosszú karjaik voltak, és úgy lendültek ide-oda a fellógatott köteleken, hogy alig tudtam követni őket a szememmel. Hát még a plüssök. Mire a beléjük épített motorok lassan elfordították a fejüket, a majmok már újra a másik oldalon ugráltak.

Hirtelen történt az egész. Egyszer csak azt vettem észre, hogy két majom nekiugrik egy harmadiknak. Az egyik földre döntötte a kiszemelt áldozatot, a másik pedig hihetetlenül fürgén a fekvő állat fejéhez terült, és torkon harapta. Aztán mindketten ütni, vágni, rugdalni kezdték a szerencsétlent, az pedig fájdalmasan rikoltozva, vinnyogva próbált behúzódni előlük a sarokba.

Meredten figyeltem a ketrecben kibontakozó harcot, és mikor ismét a plüssökre néztem, már nem álltak az előbbi helyükön, a korlát mellett. Néhány méterrel arrébb vettem észre őket, amint lehajtott fejjel kullognak a bokrok felé. Utánuk kiáltottam, de mintha nem is hallottak volna. Csak haladtak tovább, hátat fordítva a majmoknak és nekem. Melléjük léptem, és akkor megláttam valamit a tekintetükben, amiről akkor még nem tudtam, micsoda. Csak azután értettem meg a viselkedésüket, hogy Frida elmondta nekem a kis titkát.

Frida azt csinál velük, amit akar. Az ő plüssei, én csak tanítgatom őket, hogy a gazdájuk még büszkébb lehessen rájuk.

 

A Kiadó engedélyével.