Főkép

Jostein Gaarder norvég író hetedik magyarul megjelent könyve ez. Tőle a legtöbben a Sofie világa című nagyobb lélegzetvételű művet ismerik, mely egyszerre regény és a nyugati filozófia története, fiatalabb olvasóknak (is). Nagy kedvencem, akárcsak A narancsos lány, A történetárus vagy A kártya titka. Mindig ünnep, ha újabb könyve jelenik meg, különösen, hogy már megannyi magyar kiadónál jelentek meg művei.

 

De ez a kötet eleve is ünnepről szól, a nyugati világ legnagyobb ünnepéről. Melynek ma már a legtöbb ember számára szinte semmi köze nincs ahhoz, ami a lényege volt, és épp az a könyv legfőbb erénye, hogy visszahoz valamennyit a régi hangulatából, és emlékeztet rá, hogy nem az ajándékozás (és az azzal járó, tomboló vásárlási őrület) számít. Persze egy ilyen könyv könnyen válhat giccsessé vagy demagóggá, és ki-ki eldönti maga, hogy szerinte Gaarder átlépi-e a lélektani határt. Annyi bizonyos, hogy az író tanítani akarja vele a gyermek olvasókat.

 

Ahogy azt Gaardertől megszokhattuk, a történet több, egymásba fonódó síkon fut. Joakim egy nap az édesapjával megvesz egy különös adventi naptárat a könyvesboltban. Régi darab már, és nem csokit rejtenek az ablakai, hanem, mint kiderül, egy furcsa történetet. Ennek első szereplője egy norvég kislány, Elisabet, aki egy elcsatangolt plüssbárány nyomában eltűnik az áruházból. Itt kettéágazik a szőke lányka meséje: az adventi naptár minden napján újabb és újabb útitársai lesznek, akikkel Betlehembe tartanak, hogy odaérjenek a Kisjézus születésére. Ugyanakkor kiderül, hogy tényleg létezett egy kislány, aki sok évvel ezelőtt elveszett a karácsony előtti napokban, s csupán piros sapkája került elő az erdőből. Ehhez még jön a virágárus, aki az adventi naptárt a könyvesboltban hagyta – és az ő saját története.

 

Gaarder mindig jó volt az ilyesmiben, ezzel együtt ez a könyve nagyon lassan indul be. Ezt sokan felróják majd neki, holott ezzel is csupán azt fejezi ki, hogy az advent a várakozás, a csodavárás időszaka, melyben többek között a türelem erényét is lehet gyakorolni, fejleszteni. Ahogy telnek a napok és nyílnak ki egymás után a naptár ablakai, úgy válik egyre izgalmasabbá és szövevényesebbé a történetek folyama, és amire kifut, az egyszerre titokzatos, emberi és szép.

 

Mindeközben pedig, ahogy a Betlehembe tartó zarándokok útját követjük, nemcsak térben, de időben is utazunk, sok-sok mindent megtudva elsősorban arról, hogy Jézus tanításai mint maradtak fenn korok során át. Hiszen a karácsony nem más, mint az ő születésnapja, amit, lám, máig ünnepelünk. Csakhogy Gaarder túl sokat akar mutatni, és gyakran mégis elég keveset ad. Persze ez is relatív: minden egyes nappal közelebb kerülünk a rejtélyhez, és a teljes képhez minden apróság szükséges. Mégis úgy érzem, hogy egy felnőtt(ebb) olvasó, különösen, aki szereti a korábban megjelent műveit, kevesellheti majd az itt felsorakozott bölcsességeket, jó gondolatokat. S ezeket az egyébként jobbára elfogadható, néha szép illusztrációk sem pótolják.

 

Ezzel együtt is azt gondolom, hogy családokban, közösségekben egészen varázsos élmény lehet közösen olvasni ezt a könyvet, különösen ha minden napját valóban ugyanazon napon olvassák. Mert a karácsony legfontosabb üzenete így is átjön: a szeretet, az odafigyelés, az elfogadás, az együttérzés. Ezek így leírva persze puszta szavak, de Gaarder könyvében van tartalmuk. Segít az ünnepre hangolódásban, hogy mélyebben is megéljük, megértsük. Olyannyira, hogy bárki elolvashatja, aki tartja a karácsonyt, akkor is, ha nem vallásos, mert nem téríteni próbál, hanem rávilágítani. És volt egy pont a könyvben, amikor felidézte a várakozás izgalmát, kicsi gyermekkoromból, azt, ami nem az ajándékoknak szólt, hanem a misztériumnak, a csodavárásnak, magának az ünnepnek. Már ezért megérte elolvasnom.