Főkép

Az Animus Kiadó Skandináv krimik sorozatának megvannak a maga sztárjai. A norvég Jo Nesbø neve például talán még annak is ismerős, aki soha semmit sem olvasott tőle. De a sötét és beteg világokat festő, dán Jussi Adler-Olsen, vagy a nőiesen kőkemény könyveket író, svéd Camilla Läckberg regényei is biztos befutók a magyar olvasóközönségnél. Vannak azonban olyan írók is, akik körül kisebb az érdeklődés, köteteik talán jobban eltűnnek a skandinávkrimi-dömpingben, pedig izgalmas és jellegzetes történeteket írnak. Számomra ilyen Håkan Nesser is, akinek A gonosz arcai című krimije a sorozat egyik nyitókötete volt 2007-ben, mégis, még csak néhány hete jelent meg a harmadik könyve magyarul. Mintha közben egy időre a sorozat szerkesztői, s az olvasók is elfeledkeztek volna a svéd szerzőről és különc főhőséről, Van Veeteren főfelügyelőről.

 

Pedig mindkettejüket érdemes ismerni. Nesser Dél-Svédországban született, de ma már New Yorkban és Londonban él. Hosszú éveken keresztül Uppsalában dolgozott középiskolai tanárként, s eredetileg a munka mellett kezdett el krimiket írni. Csak 1998-ban, kilencedik könyve és hatodik krimije publikálása után adta fel a munkahelyét, s vált szabadúszó szerzővé. 2014-ig mintegy harminc könyvet írt, köztük tizenöt detektívregényt. Ezek közül tíz főhőse Van Veeteren főfelügyelő, a mogorva és öntörvényű nyomozó, akit ügyei felderítésében mindig a logikája és a megérzései vezetik.

 

A 2014-es év őszi meglepetése számomra Van Veeteren visszatérése volt. A frissen megjelent könyv több szempontból is méltán viseli A visszatérés címet. Benne ugyanis harmadszor találkozhatunk a főfelügyelővel és csapatának tagjaival, az álmodozó Rooth-tal, aki folyton nőkre vágyik, és a jó családapa Münsterrel, aki megpróbál olyan jó rendőrré válni, mint példaképe, a főfelügyelő. Másodsorban maga Van Veeteren is visszatér benne az élők és a nyomozók közé, a könyv elején ugyanis utolsó pillanatban elvégzett, súlyos műtéten esik keresztül, s maga sem hiszi eleinte, hogy még kevéssé elbűvölő személyisége is változatlanul úszta meg a kockázatos operációt. Ám a bűntény áldozata is egy visszatért ember a könyvben. Amikor egy kislány fej, kéz és láb nélküli, szőnyegbe csomagolt holttestre akad egy kisvároshoz közeli erdőben, a nyomozócsoport tagjai hamar rájönnek, az áldozat egy legendás futóbajnok, ám egyben a börtönből nemrég szabadult, egykori bűnei helyszínére visszatért gyilkos volt. Már csak azt kell kideríteni, ki végzett vele ilyen brutálisan, és miért? Talán valamelyik áldozatának hozzátartozója? Egy helyi erkölcscsősz? Vagy valaki más?

 

Van Veeteren – bár eleinte csak hangfelvételen hallgathatja a jelentéseket és nyomozati anyagokat – képtelen nyugodtan lábadozni a kórházban. Magánnyomozásba kezd, mivel meggyőződése, hogy valami alapjaiban nem stimmel ezzel az üggyel. Lehetséges volna, hogy a két gyilkosságért huszonöt évre ítélt áldozat, az egykori futóbajnok ártatlan volt? Elképzelhető, hogy a gyilkosa azonos állítólagos áldozatai valódi gyilkosával? A főfelügyelő izzad, beszélget, sörözik, zenét hallgat (csakis ritka klasszikusokat) – és nem utolsó sorban gondolkodik. Leginkább úgy, ahogy szereti, nyakig fürdővízbe merülve, csak a tényekre koncentrálva. Ám amikor végül feldereng a megoldás, az is nyilvánvalóvá válik, hogy szinte lehetetlen lesz lezárni az ügyet…

 

Amikor A visszatérés megjelenésére vártam, lelkesen készülődve az újabb nyomozásra, újraolvastam a szerző két korábbi Van Veeteren-krimijét, A gonosz arcait és A Borkmann-elvet. Legnagyobb csodálkozásomra hihetetlenül élveztem őket, pedig jól emlékeztem mindkettő megoldására. Ezért ajánlom mindenkinek A visszatérést is: bár a regény rövid, könnyen olvasható, s nem világrengető tragédiákat, hanem kisvárosi gyilkosságokat dolgoz fel, mégis van valami az ironikusan elmondott történetben, a jellegzetes szereplőkben, s főképpen Van Veeteren pompás figurájában, ami miatt nagyon meg lehet szeretni ezeket a könyveket. Én már alig várom a következőt.