Boggie: All Is One Is All (CD)

Úgy gondolom, leginkább azok a zenészek képesek tartós sikert elérni, akik esetében három alapvető kritérium teljesül. A legfontosabb talán a hang, amely lehet tiszta, kellemes, képzett, utánozhatatlanul egyedi, vagy ezek bármely kombinációja. Ezt kell megtámogatnia valamilyen különösen eltalált kíséretnek, legyen szó elektronikáról vagy tényleges hangszerekről, a lényeg, hogy a megszólaltatóknak rendkívüli módon érdemes érteni a hangszereléshez éppúgy, mint a hangzásokhoz és színekhez, amelyek kicsalhatók az instrumentumokból, különféle kütyükből és hangprocesszorokból. Harmadrészt szükségesek a jól eltalált dalok, és az sem feltétlenül árt, ha ezek időnként egészen fülbemászóak. Mivel Boggie és csapata esetében ebből minden adott, egy pillanatig sem lehetett kétséges, hogy az első albumról kimásolt és megklipesített „Parfüm” világszenzációját újabb nagyszerű lemez követi.

 

Boggie zenéjének egyik hatalmas előnye, hogy kifogja a szelet minden oldal fanyalgóinak vitorláiból. Énekel magyarul, és így szűkebb hazájának is szól; énekel franciául, amivel egy számára különösen kedves zenei kultúra előtt tiszteleg; és énekel angolul, amivel a legszélesebb közönséget célozza meg. Számomra pontosan ez a sokrétűség, ez a multikulturális beállítottság a legszimpatikusabb a produkcióiban – ez az, ami kiemeli őt a számtalan tehetséges előadó közül, ettől válik valóban unikálissá és feltétlenül szerethetővé. Ráadásul mindegyik idiómában tökéletesen jártas, észrevehető akcentus nélkül beszéli a nyelveket, és abszolút otthon érzi magát úgy a sanzonok, mint a jazz és a pop világában. A végeredmény ezért csak valami tökéletes lehet.

 

Olyasmit ugyan nem mernék kijelenteni, hogy a különböző nyelveken megszólaló szerzeményeknek határozottan eltérő karaktere lenne – ennek ellenkezőjét bizonyítja a „Fearless” ráadásszámként az albumra felkerült magyar változata, a „Szabadító”, igaz, itt is felfedezhetők egyértelmű különbségek, főleg a prozódiában –, a dalok hangulatát valahogy mégis meghatározza a szöveg inherens melódiája. Személy szerint nekem leginkább a francia nyelvű számok tetszenek, mindenekelőtt játékosságuk, finomságuk miatt. A „Camouflage” például pengetett csellóval indít az ének mellett, és ez nyomban meg is szabja az egész szám jellegét. A modern felfogásban megszólaltatott klasszikus hangszer – nem egyszerű pizzicatóról beszélünk, hanem erőteljes, jazzes pendítésről – egyszerre repít vissza minket Mozart és Boccherini korába, és kölcsönöz egyedien mai jelleget az egésznek. A „Mon bagage”-ban ezzel szemben vonóval szólaltatja meg a gordonkát Simkó-Várnagy Mihály, a szám szépségét mégis az énekhangok felelgetése és harmóniái adják, és egészen különleges színfolt a dal vége felé felcsendülő orgonakiállás is.

 

A magyar számokból óhatatlanul kihallani egy kevés LGT-s, Dés Lászlós hatást, valószínűleg a prozódia, a szöveg és a zene sajátos illeszkedése és egysége miatt. (És ugyan ki nanázna egy dalban, ha nem egy magyar előadó?) De talán ennél jóval több is rejlik ebben. A Szakonyi Milánnal duettben énekelt „Égbolt” például tökéletesen elmenne egy szerelmes film betétdalaként. Igaz, ebben a számban, egészen pontosan az ereszkedő skála adta csengő-bongó kíséretben és az ütemes, mégsem tolakodó seprűs dobolásban a Pat Metheny Group latinos, állandó úton levést sugalló jazzmuzsikájára is rá lehet ismerni valamennyire. Az áradó, már-már magasztosan zengő kórussal indító „Színes minden”-nek ugyanakkor a szintén csilingelő alliterációk adják meg az alaphangját, ellenállhatatlan bájt mégis maga Boggie érző éneke kölcsönöz a dalnak. Az utazom különös módon, alig megfoghatóan népies. A megugratott ritmusok, a vonósok táncos, dudaszerű kísérete alapvetően változtatja meg az ismét csak PMG-sen sima jazzes alapot.

 

Az angol nyelvű dalok közül rendkívül ígéretes koncertszámnak ígérkezik a „Wars for nothing”, habár én általában ódzkodom a nagy kórusokkal előadott, ideológiailag elkötelezett tartalmú daloktól, de a kezdeti fenntartásaim ellenére hamar rá kellett jönnöm, hogy bizony hibátlanul összerakott kis szám ez. Személyes nagy kedvencem viszont a „Say something”. A finoman aszimmetrikus törések, a fátyolszerűen finom ének, a sodró tempónak ellentmondó visszafogottság a verzében, és a pattogó ritmusú refrén felszabadult, magával ragadó zúdulása minden alkalommal csodaként hat rám. Ugyanakkor az sem véletlen, hogy az „All is one is all” a címadó, a „Fearless” pedig a két változatban is elkészített dal, hiszen a maga nemében mindkettő a tökélyt testesíti meg.

 

Nehezen tudom elképzelni, hogy valakinek ne tetszene ez a lemez. Mind honfitársként, mind külföldiként megszólít minket, de ha netán sem angolul, sem franciául, sem magyarul nem értenénk, ez a nagy gonddal összerakott, emellett végtelenül ihletett zene önmagáért beszél. Kihagyhatatlan, megunhatatlan és tökéletes.

 

A zenekar tagjai:

Boggie – ének

Sebestyén Áron – zongora, billentyűk

Szabó Tamás – dobok, ütőhangszerek

Simkó-Várnagy Mihály – cselló, basszusgitár

Lee Olivér – gitár

Szakonyi Milán – ének, vokál

Petruska Andrtás – vokál, gitár

Farkas Izsák – hegedű

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. All is one is all (Intro)

2. All is one is all

3. Fearless

4. Mon bagage

5. Utazom

6. Camouflage

7. Égbolt feat. Szakonyi Milán

8. Say something

9. Wars fior nothing

10. Színes minden

 

Bonus:

11. Szabadító

 

Diszkográfia:

Boggie (2013)

All Is One Is All (2014)