Beszámoló: Moszkvai Balett: Hattyúk tava – Papp László Budapest Sportaréna – 2014. november 23.

Magyarországról nézve úgy tűnik, a sztártáncosok tündöklésének egy ideje vége szakadt – habár a Nureyevhez és Barisnyikovhoz, az Anna Pavlovához és Margot Fonteynhez hasonló, ajnározott és nem mellékesen vagyonokat kereső szólisták mind Nyugaton futottak be nagy karriert, de még Markó Iván is Béjart társulatának köszönhette hírnevét –, és a tánc ma inkább a nemzeti hagyományok ápolásának eszköze. Ha talán túlzóan általánosító is e megállapítás, a Viktor Szmirnov-Golovanov által 1988-ban alapított Moszkvai Városi Balett (Moscow City Ballet) vendégszereplése mindenképp ezt látszott igazolni. Klasszikus Hattyúk tava színre vitelüket az orosz iskola szigorú precizitása jellemezte – ami elsődlegesen a társulat balettmesterének, Ljudmila Nerabusenkónak az érdeme –, ezzel együtt pedig a historizáló, az autentikus atmoszféra megteremtésére törekvő rendezés a késő romantika legszebb tradícióit igyekezett feleleveníteni az elhagyhatatlan némajátékkal és a bournonville-i lábmunka nélkülözésével, hogy inkább a teljes test íve tűnjön fel a – nyilván nem öncélú, mégis némileg stílusidegen – bravúrosság helyett.

A végre Budapestre is elhozott előadás, amit a legtöbb táncos vándorprodukcióhoz hasonlóan felvett zene kísért, jellegzetesen tradicionalista külsőségeket használt. Jelizaveta Dvorkina jelmezei a díszes, szemgyönyörködtető kidolgozottság és a még épp nem túldíszített, giccsbe hajló pompa közötti határvonalon egyensúlyoztak, azaz megmaradtak kifejezetten keletinek, oroszosnak, ugyanakkor nem bántották a más érzékenységűek szemét. A visszafogottsága ellenére gyönyörűen kidolgozott díszlet pedig tökéletesen ellátta kettős funkcióját: a Marius Petipa koreografálta báli jelenetekben egy fényűző udvar tárult elénk, míg a világítás megváltoztatásával a Lev Ivanov-i koreográfia fantasztikus világába jutottunk. A kettő közötti ellentétet persze a szoknyák hossza is kihangsúlyozta, a látvány lényege mégis a színek kavalkádja és a letisztultság éles kontrasztja volt.

Ugyancsak az eredeti felfogás továbbéltetésének jele, hogy ez a Hattyúk tava nem boldog befejezéssel, hanem valódi rémmesei tragédiával ért véget. Ez azért is rendkívül fontos, mert azt az érzetünket erősítette, hogy a 19. század végi balett valóban a klasszikus görög dráma egyfajta egyenes ági leszármazottja a maga kórusával, vagyis tánckarával és a formailag erőteljesen megszabott jeleneteivel. Hiszen a klasszikus balett egy kicsit olyan, akár az amerikai futball, amiben nem összevissza rugdossák a labdát, hanem előre megszabott forgatókönyv szerint szereznek pontokat, vagy a páros műkorcsolyázás, ahol a versenyzőknek kijelölt elemeket kell beépíteniük a kűrjükbe, hogy ezek variálásával tegyék egyedivé a koreográfiát. Vagyis biztosra vehetjük, hogy egy klasszikus balettben láthatunk legalább két pas de deux-t, a kettősökön belül virtuóz variációkat, ezenkívül más nemzetek táncainak és zenéjének tipikus motívumait felhasználó karaktertáncokat, a kisebb nevű magántáncosokat foglalkoztató, rövidebb betéteket, és persze a kar tökéletes együtt mozgását megkívánó, nagyszabású jeleneteket. Ám ez így jó, így kerek, mivel nem kell esetleg csalódást okozó meglepetésekkel számolnunk, hanem a bizonyosság megnyugtató tudatával ülhetünk be egy-egy előadásra, hogy az apró egyedi változtatásokra figyelhessünk.

Amint már utaltam rá, a Moszkvai Városi Balett társulatában nem találni nemzetközileg ismert sztárokat, ezért a Siegfriedet alakító szólista táncát inkább mondanám korrektnek, mint lélegzetelállítónak, a herceg hölgypartnerei ellenben csodálatos mozgással hitették el a nézőkkel a hattyúságukat, vagy táncoltak egész egyszerűen szépségesen. Meggyőző volt rajtuk kívül még Rotbart és az udvari bolond is, de azt hiszem, hogy a hangsúly az összképre került, amely kétségkívül pontosan olyannak mutatkozott, amit egy színvonalas színre viteltől elvárhatunk. Csajkovszkij varázslatos szépségű, visszatérő motívumaival egyértelműen wagneri ihletésű muzsikája mindvégig gyönyörködtetett, ezért úgy gondolom, nem tévedek, ha azt állítom, a közönség azt kapta, amiért elment az előadásra, és ennél nagyobb dicséretre valószínűleg nincs szüksége egyetlen művészi produkciónak sem.