Michael J. Sullivan: Télvíz idején
Írta: Szabó Dominik | 2014. 11. 23.
A Birodalomban hamarosan beköszönt a Télvíz-ünnep. A nemzetelvű csapatok felett aratott diadalt rögtön (az állandó ivászaton és lakomákon túl) hármas esemény keretében tervezik megünnepelni: lovagi tornát tartanak, amire a Birodalom minden szegletéből a fővárosba sereglenek a harcosok; ekkor kötik meg Modina császárnő és Ethelred régens házasságát; végül pedig, nem utolsó sorban, kivégzik a nemzetelvűek vezérét, Degan Gauntot, valamint Arista hercegnőt, aki történetesen éppen a férfi kiszabadítására érkezett Aquestába. Ezt persze Royce és Hadrian sem nézheti tétlenül, ezért a Birodalom szívébe utaznak, hogy ők is részt vegyenek az ünnepségen, és természetesen mindent megtegyenek a foglyok kiszabadítása érdekében. A helyzet azonban közel sem olyan egyszerű: a birodalmi csapatok elfoglalják Medford városát, ami egyben a Riyria otthona is, úgyhogy Royce-nak nincs maradása az ünnepségen, muszáj hazautaznia Gwenhez. Eközben Hadrian sem unatkozik, az események furcsa összjátéka ugyanis úgy hozza, hogy lovagként kell boldogulnia a nemesi udvarban – ez pedig legalább olyan rémisztő, mint a frontvonalban harcolni…
Az első, ami megfogalmazódott bennem a Télvíz idején olvasása közben, hogy Michael J. Sullivan immár egyértelműen profi íróvá vált: túljutottunk a gyerekbetegségeken, és nem maradt más, csak a jó ütemű, ügyesen megírt szórakoztatás – az viszont minden korábbinál nagyobb méreteket ölt. Tobzódunk az izgalmas jelenetekben, egymást érik a remek párbeszédek, régi ismerősök tűnnek fel, hogy tovább gazdagítsák a már így is elég színes szereplőgárdát (ki hitte volna az első részben, hogy a törpe Magnus gyakorlatilag állandó szereplővé válik?), ráadásul annyi szálon fut a cselekmény, hogy általában nem is tudom, hova kapjam a fejemet. A különböző történetfolyamok között ugyanis nincs unalmas: bár viszonylag sok nézőpont-karakterrel dolgozik Sullivan, folyton-folyvást azon kaptam magam, hogy legszívesebben nem hagynám abba az aktuális fejezetet, miközben legalább ennyire érdekel a következő is.
A második, ami megfogalmazódott bennem a Télvíz idején olvasása közben, hogy bár Michael J. Sullivan egyre ügyesebben bánik a karakterekkel, egyre érdesebben árnyalja a belépő újabb és újabb figurákat, valahogy a két főszereplővel mintha nem boldogulna tökéletesen. Főleg Royce miatt maradt bennem némi hiányérzet: a kezdeti sötét, zord és rideg tolvajból mostanra egy teljesen más ember lett, de ez a változás mintha nem lenne elég hiteles, vagy legalábbis mintha túlságosan nagy lépés lenne. De ez csak a kisebbik probléma, az sokkal inkább szembetűnő, hogy Sullivan mintha látványosan nem tudott volna mit kezdetni Royce karakterével, aki így csupán sodródott az eseményekkel (a történet egy pontján maga Royce is megjegyzi, hogy igazából semmit sem csinált, mert nélküle is minden ugyanúgy alakult volna), mintha egyedül a kötet végi nagyjelenet miatt lett volna szükség rá. A jó hír, hogy rajta kívül viszont mindenki más fejlődött: nagy örömmel nyugtáztam, hogy Hadrian személyisége nem oldódott fel a céljaiban (bár azért a kötelező szerelmi szál tálalása hagy némi kívánnivalót maga után); hogy Arista hercegnőnek még az állandó rabsága ellenére is sikerült érdekfeszítő és érzelmes pillanatokat írni; hogy Amilia kezdetben kissé archetipikus figurája is egyre összetettebbé válik, ahogy felfedezi az őt körülvevő világot; illetve hogy még Modina császárnő is egyre inkább megtelik élettel (átvitt és szó szerinti módon is).
Az utolsó, ami megfogalmazódott bennem a Télvíz idején olvasása közben, hogy kissé bizonytalan vagyok abban, vajon Michael J. Sullivannek sikerül-e okosan lezárni a sorozatot – a következő rész, a Percepliquis ugyanis az utolsó lesz (bár még létezik további két kötet, de azok előzményként szolgálnak ehhez a sorozathoz). Az előző kötetekben fokozatosan felvezette az igazán nagyszabásúnak ígérkező finálét, egyre több utalást kaptunk arra, hogy mi készül a befejezésben, ráadásul számos olyan történetszál van, ami lezárásra vár (Arcadius pillanatnyi feltűnése kicsit kilógott ebből a kötetből), úgyhogy Sullivannek egészen biztosan nem volt könnyű dolga. Én mindenesetre kíváncsian várom, hogy mi lesz kedvenc párosunk, Royce és Hadrian sorsa (a hölgyekről, Aristáról, Modináról és Amiliáról nem is beszélve) – na és persze arra is, hogy vajon fogunk-e még találkozni Magnusszal, Csimbókkal vagy Marius Merrickkel. Hiába, még a mellékszereplők is a szívemhez nőttek – ha más nem, ez is csak azt bizonyítja, mennyire jó sorozatot ismerhet meg az, aki belefog a Riyria-krónikákba. Nem is tudok mást tenni, csak erre biztatni mindenkit.