Főkép

Egy huszonnyolc oldalas képregényről még akkor is nehéz lenne hosszasan értekezni egy ajánló keretei közt, ha a képkockák egyetlen összefüggő történetet mesélnének el. Főleg úgy, hogy az a huszonnyolc voltaképp csupán huszonöt, hiszen két oldal ugyan fontos, ám mégiscsak kizárólag a rövid „karcolatok” háttérét, születésének körülményeit megvilágító információval szolgál, egy pedig a dedikáció és az egyéni rajz helye. Mi több, a valahol mélyen egészen félelmetes borító pedig úgyszintén nem tartozik szorosan semmihez.

 

Amolyan életmű-előtörténet ez; kedvcsináló, kíváncsiságfokozó. A karcos-szálkás tollrajzok nagyszerűen megférnek benne a kitöltöttebb, vagy egyenesen színes panelsorozatokkal. Mintha a nagyromantikus költők epikus ívű, mégis töredékben, befejezetlenül megmaradt alkotásainak jóval kisebb formátumú lekövetését látnánk magunk előtt. Ténylegesen csak kompakt panelfolyamok, vagy épp háromkockás stripek gyűjteménye ez. De talán épp ezért érdekes. No meg a témaválasztás miatt, hiszen hangsúlyosan jelenik meg a történetben a magyarságtudat és mindenekelőtt a deszkás, vagy egész egyszerűen utcai szubkultúra – a kettő a „Mathias et Csehatrix” breaktánc-versenyében egyesül –, emellett pedig tisztelgést láthatunk a jelentős elődök előtt is, akik közül Alan Moore-t ténylegesen meg is nevezi az alkotó, Jáger Attila.

 

Éppen Moore generációjának tagjainál láthattuk először hangsúlyosan a perspektíva afféle használatát, amely kilépett a tisztán horizontális, felegyenesedett állásból kiinduló látásmódból, és még a filmeseknél is határozottabban kiemelte a nézőpont fontosságát. Nagyszerűen illusztrálják ezt az olyan panelek, mint amikor a deszkás srác elpihenve, hanyatt fekve bámul fel az épületekre „Az utcán” egyik képkockáján, vagy amikor ugyanennek a megfordítottját láthatjuk az „EU polgárság” bal alsó paneljén. Jellemző Jáger Attila stílusára még az átfolyatás, egymásba úsztatás, és általában az egy kockán túlmutató, mozaikszerű szerkesztési megoldások, vagy épp az ismétlés. No és persze az olyannyira magyar groteszk. (Jáger meg is említi, hogy egy diplomamunkához Örkény egyperceseit illusztrálta.)

 

A szakértők kétségkívül oldalakon át elemezhetnék az egyes paneleket éppúgy, mint az összefüggő képfolyamokat (míg a keményvonalas feministák valószínűleg kikelnének az „Uretán Polli” némileg tárgyiasító, szexuálisan leegyszerűsítő, de nyilván gúnyosan kritizálónak szánt női és férfi nemiszerep-ábrázolásán), az átlag „fogyasztónak” azonban mindenekelőtt annyit kell tudnia, hogy mindez alapjaiban eltér a hagyományos amerikai és francia-belga tradícióktól is, és a kísérletezők, az avantgárdok, az alternatívok domíniumába tartozik. Mazsolázgatni való, vékonyka kis füzet ez, izgalmas fragmentumokkal, „egypercesekkel”, ráadásul a korlátozott példányszám ellenére (vagy tán épp emiatt?), jó minőségű, tartós papírra nyomva.