Főkép

A hétvégén végre azt a dátumot mutatta a naptár, amelyet a szegedi jazzrajongók egész évben vártak – most volt ugyanis a Szegedi Jazz Napok, ami összességében hat koncerttel igyekezett kielégíteni a műfaj szerelmeseinek étvágyát.

 

Úgy gondolom, hogy egy fesztivál nyitó zenekarának lenni nem egy hálás feladat, hiszen ilyenkor a közönség még csak „szokja a légkört”, jó magyar szokás szerint késve érkezik, így szinte az egész koncert alatt nagy a mozgás a nézőtéren… Az idei első fellépő – a hangszerpárosítás tekintetében tipikusnak éppen nem mondható, az Eichinger Tibor (gitár) és Csurkulya József (cimbalom) által alkotott duó volt. A 2012 óta működő kettős műsorában saját szerzemények mellett más szerzők műveit, illetve azok átiratait is hallhattuk. Produkciójukat az a törekvés hatotta át, hogy a magyar népi dallamvilágot ötvözzék a modern jazz elemeivel. Emlékeim szerint csupán egyetlen olyan mű volt, egy Astor Piazzolla átirat, ami nem ennek szellemében fogant. A duó igen széles játékteret „rajzolt magának”, amelynek határai a szép dallamívektől a nagyon elvont formákig terjedtek. Amíg az elsőre láthatóan vevő volt a közönség, addig az utóbbira már jóval kevesebben voltak nyitottak…

 

Az Eichinger-Csurkulya duót egy népes csapat, a Dél-Alföldi Szaxofonegyüttes váltotta a színpadon. A több mint két évtizede működő zenekart olyan remek muzsikusok alkotják – Ágoston Béla (szaxofon), Burány Béla (szaxofon), Szokolay Balázs (szaxofon), Benkő Róbert (nagybőgő), Geröly Tamás (dobok) –, akik gyakran megfordulnak más hazai formációkban is. Van egy fontos pont, amelyen keresztül a zenekar műsora kapcsolódik az első fellépő produkciójához, ez pedig a népzene. Amit hallottunk, azt nehéz definiálni, mert a népzenei gyökerek egyértelműen azonosíthatóak ugyan, de jelen vannak mellettük a jazz és a kortárs zene elemei is, így a végeredmény egy olyan keverék zenei nyelv, ami a zenekar védjegyévé vált az elmúlt két évtized során. Kétségtelen tény, hogy a produkciójukkal már az első számtól kezdve lázba hozták a közönséget, amely a koncert félideje környékén már extázisban volt, nem véletlenül, hiszen a míves dallamoktól a zabolátlan jazz improvizációkig mindent megkaptak.

 

Habár az első két koncert is az önfeledt szórakozás lehetőségével ajándékozta meg a jelenlévőket, a legtöbben mégis az amerikai szupercsapat, a Bill Frisell Band miatt váltottak belépőt erre a napra. A gitáros legenda, Bill Frisell zenekarát – Greg Leisz (steel gitár), Tony Scherr (nagybőgő), Kenny Wollesen (dobok) –, akikkel az utolsó lemezt is készítette, már a bemutatásnál is nagy ováció fogadta. Frisell az OKeh Records-nál az idei évben megjelent Guitar in the Space Age! című lemezét mutatta be ezen az estén. Az új lemezt egyfajta visszatekintésként is nézhetjük, amelyen régmúlt idők előadóinak a számai bukkannak fel. Tekintettel arra, hogy a lemez repertoárja egy nagy merítés eredménye, zenei stílusok tekintetében is sokszínű a lemez. Ez a sokszínűség jellemezte a koncertet is, amelyen, habár a jazz volt a középpontban, a rocknak, az űrrocknak és még a bluegrassnak is jutott szerep. A zenével minden rendben volt, viszont nekem nem tetszett Frisell közönséghez való hozzáállása, vagyis az, hogy a teljes koncertet úgy játszotta végig, hogy a közönségnek a fél oldalát mutatta, ráadásul úgy, hogy az arcából szinte semmit nem lehetett látni, mert azt a színpad belső része felé fordította. A közönségre, még a számok közötti néhány másodpercben sem nézett ki, egyedül a végén, a búcsúnál fordult szembe a közönséggel. Ilyesmivel eddig egyik nagy sztárnál sem találkoztam…

 

A második nap első fellépője az állandó megújulásra képes dobosunk, Kőszegi Imre volt, aki most a New5 – Horányi Sándor (gitár), Szaniszló Richárd (vibrafon), Vasvári Pál (akusztikus basszusgitár) és Pecze Balázs (trombita), aki Csepregi Gyulát helyettesítette ezen a koncerten – formációjával érkezett Szegedre. Kőszegi szerencsére gyakori vendég ezen a fesztiválon, ami nem véletlen, mert nagyon szereti a közönség. Most is olyan vitalitással játszott, amit sokan megirigyelhetnének a fiatalabb generációból is, a zene iránti alázatára pedig példaként tekinthetne sok hazai, sztárnak kikiáltott előadó. Kőszegi vitathatatlanul nagy művész, aki ezen az estén a zenén túl valami mással is magára irányította a figyelmet, mégpedig finom humorérzékével. Olyan elejtett félmondatokról van szó, amelyek bombaként robbannak a tudatban és fülig húzzák a szájat. A koncert repertoárjában egyéként Kőszegi saját szerzeményei és feldolgozások váltották egymást. A jó hangulatú műsor után a közönség nehezen engedte el a muzsikusokat, akik ráadásként, az egész koncertjüket jellemző vidámság szellemében egy vicces performanszt mutattak be. Ennek az volt a lényege, hogy elkezdték a számot, de abból folyamatosan kiszálltak a zenészek, akik el is hagyták a színpadot is – a végén csak Kőszegi maradt, de jelképesen ő is a hóna alá kapta a hangszerét, de egy dobfelszereléssel nem egyszerű kivonulni a színpadról..

 

Egy jól megdolgozott közönséget kapott tehát „kezei közé” az est második fellépője, a Remember 80/81 Quintet. A zenekarban – Bacsó Kristóf (altszaxofon), Zana Zoltán (tenorszaxofon), Gadó Gábor (gitár), Barcza Horváth József (nagybőgő), Balázs Elemér (dobok) – a hazai jazzélet legtöbbet foglalkoztatott zenészei gyűltek össze. Amint az együttes neve is utal rá, koncertjük fókuszában a világ egyik legjobb jazzgitárosának számító Pat Metheny korszakos jelentőségű albuma, a német ECM Records-nál 1980-ban megjelent 80/81 állt. Balázs Elemérék persze nemcsak ezt a remek lemezt idézték fel, hanem fejet hajtottak az albumot készítők előtt is, akiknek többsége (Dewey Redman, Charlie Haden és Michael Brecker) sajnos már csak az égieknek zenél. Lendületes, minden hangjegyében nagyon élő produkciót hallottunk a zenekartól. Jól látható volt az is, hogy az alkalminak nevezhető formáció ellenére a zenészek jól ismerik egymást, ami nem véletlen, hiszen számos más formációban már számtalanszor voltak közös színpadon. A közönség nagy tetszése mellett a zenekar hitelesen idézte meg azt a vibrálóan akusztikus hangszerelésű, szaxofon-uralta zenei világot, ami Metheny művészetét a ’80-as évek elején jellemezte.

 

Sokan csak a koncerten szembesültek azzal, hogy a második nap várva várt amerikai világsztárja valójában „magyar”, ugyanis a zongorista, Steve Kuhn magyar szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Brooklynban – de csak most jár először nálunk… Az első forgatókönyv szerint Kuhn a Jarrett/Garbarek (bőgős), Palle Danielsson és Billy Drummond (dobok) formáció társaságában játszott volna Szegeden, ám Danielssonnak sajnos betegség miatt le kellett mondania a fellépését, helyette egy nagyon tehetséges bőgős, Ron Carter tanítványa, David Wong lépett színpadra a fesztiválon. Kuhnnak csupán a bőség zavara miatt lehetett nehéz dolga a koncert anyagának összeállításában, hiszen elképesztően gazdag és még korán sem lezáratlan életmű áll mögötte (az első saját lemeze 1963-ban (!) jelent meg The Country and Western Sound of Jazz Pianos címmel), amiből valóban nehéz másfél órára való anyagot kiválasztani. Amit hallottunk, az igazi felső kategóriás produkció volt, szépen gondozott hangokkal és lenyűgöző dallamvilággal. Kuhn játéka az első hangtól kezdve „tanárinak” mondható, mindent tud, amit a zongorázás mesterségbeli fogásait illetőleg tudni lehet. Sallangmentes, ugyanakkor erős arcmimikával követte a zenét, mindig harmóniában a kompozíció történéseivel. A koncert sikeréhez az is nagymértékben hozzájárult, hogy Kuhn remek zenészekkel vette körül magát. A bőgős, David Wong játékával szerintem még maga Danielsson is elégedett lett volna, Drummond személyében pedig egy nagyon szimpatikus, mély beleélő képességgel megáldott dobost ismerhettünk meg.