Főkép

Fülszöveg:

Egy virginiai magániskola diákjai nem történelmet, földrajzot vagy matematikát tanulnak, hanem meggyőzést. Arra tanítják őket, hogy a nyelvet elmemanipulációra használják, és a szavakra fegyverekként gondoljanak. A legjobb képességű növendékek „költők”-ként hagyják ott az iskolát, és belépnek egy ismeretlen céllal rendelkező, névtelen szervezetbe.

Az éles eszű, árva Emily kártyatrükkökből él San Francisco utcáin, mígnem felkelti a szervezet toborzóinak figyelmét. A lány beiratkozik az iskolába, ahol a valódi személyiségüket elrejtő tanároktól megtanulja a meggyőzés alapjait, az egyik legtehetségesebb diákként végez, majd elköveti a létező legnagyobb hibát – szerelmes lesz.

Eközben a látszólag ártatlan Wil Parke-ot két idegen megtámadja egy repülőtér mosdójában. Bár a férfi nem emlékszik rá, hogy azt tette volna, amit állítanak róla, kiderül, hogy kulcsszerepet játszik a költők rivális csoportjai között zajló titkos háborúban. A menekülni kénytelen Wil rájön, hogy valójában semmit sem tud a múltjáról, és Ausztráliába kell utaznia, ha meg akarja tudni, ki ő és miért pusztult ki egy város teljes lakossága.

 

Részlet a regényből:

– Mindjárt magához tér.

– A szemük folyton ezt csinálja…

A világ homályos volt. Tompa nyomást érzett a jobb szemében. Felhorkant.

– Baszki!

– Elő azzal a…

– Arra már nincs idő, hagyjuk! Vedd ki.

– De van. Szorítsd le. – Egy alak derengett fel előtte. Piabűz és állott húgyszag csapta meg az orrát. – Wil, hallasz?

Az arcához kapott, hogy lesöpörje azt a rányomódó vacakot.

– Fogd már le! – Ujjak szorultak a csuklójára. – Wil, okosabb lenne, ha most nem nyúlkálnál az arcodhoz.

– Miért van magánál?

– Nem tudom.

– Elcsesztél valamit.

– Egy frászt. Add azt ide.

Fémes zörgés. A saját nyögései.

– Ne fészkelődj. – Valaki a fülébe szuszogott, forrón és túl közelről. – Épp egy tű áll ki a szemgolyódból, maradj nyugton.

Nyugton maradt. Zúgást hallott, valami elektromos műszert.

– A picsába, a picsába…

– Mi az?

– Itt vannak.

– Máris?

– A cucc szerint ketten vannak. Tűnjünk el.

– Már bent vagyok.

– Úgysem csinálhatod, ha magánál van. Kisütöd az agyát.

– Szerintem nem.

Beszélni próbált.

– Kermm neljönn mme…

Kinyílt egy csat a fülénél.

– Elkezdtem.

– Nem csinálhatod, ha észnél van. Amúgy sincs rá időnk, ráadásul simán lehet, hogy nem ő a mi emberünk.

– Ha már nem segítesz, legalább ne legyél láb alatt.

– Mingyá… tüsszn… tek – nyögte Wil.

– Momentán erősen lebeszélnélek róla, Wil. – Valami a mellkasára nehezedett. Elsötétült előtte a világ. A szemgolyója finoman elmozdult. – Ez fájni fog.

Egy nyissz. Mély, elektromos búgás. Óriási sínszeg fúródott az agyába. Felüvöltött.

– Kisütöd a faszit.

– Semmi baj, Wil. Semmi baj.

– A szeme… vérzik a szeme, baszki.

– Wil, most válaszolj néhány kérdésre, kérlek. Fontos, hogy az igazat mondd, értesz engem?

Ne, ne, ne.

– Első kérdés: kutyás vagy cicás embernek tartod magad?

Mi a…

– Gyerünk, Wil, kutyás vagy cicás?

– Nem mutat semmit. Pont ezért baromság úgy csinálni, hogy maguknál vannak.

– Felelj a kérdésre. A fájdalom rögtön elmúlik, amint válaszolsz.

Kutyás! – üvöltötte. Könyörgöm, kutyás!

– Ez most kutya volt?

– Igen. Kutyát akart mondani.

– Remek. Kiváló. Egy megvan. Mi a kedvenc színed?

Megcsendült valami.

– A picsába, bassza meg!

– Mi az?

– Itt van Wolf.

– Az kizárt.

– Márpedig a cucc szerint kurvára ő az!

– Mutasd.

Kék! – ordította bele a csendbe.

– Megint reagált, látod?

– Látom, szarok rá. El kell tűnnünk. Most rögtön.

– Wil, gondolj egy számra gyorsan egy és száz között.

– Te jó ég.

– Válassz egy számot. Gyerünk, amelyik tetszik.

Nem tudom…

– Koncentrálj, Wil!

– Wolf a nyakunkon van, te meg itt pöcsölsz egy aktív szondával a rossz emberen. Térj már észhez!

Négy, a négyet választom…

– Négy.

– Nem vagyok vak.

– Szép volt, Wil. Már csak két kérdés maradt. Szereted a családodat?

Igen nem miféle…

– Van itt minden.

Nekem nincs… persze szeretem ki ne szeretné…

– Várj csak, megvan. Már látom. Apám, ez elég furcsa.

– Utolsó kérdés. Miért tetted?

Mi van… nem tettem…

– Egyszerű a kérdés, Wil. Miért tetted?

Tettem mit tettem mit mit mit…

– Határeset. Durván legalább nyolc különböző típus lehet.

Nem értem mit akarnak nem tettem semmit esküszöm sose vétettem senkinek kivéve talán ismertem régen egy lányt…

– Megvan.

– Igen, tényleg. Oké.

Egy tenyér tapadt a szájára. A nyomás fokozódott a szemgolyóján, mintha megpróbálnák kiszippantani. Most kitépik a szemét. Nem. Csak a tűt húzzák ki belőle. Felsikoltott, ha minden igaz. Aztán elmúlt a fájdalom. Kezek ültették fel. Semmit sem látott. Könnyes búcsút vett szegény, elkínzott szemgolyójától. Aztán rájött, hogy megvan. Ott ül a helyén.

Homályos alakok tűntek fel előtte.

– Mi a… – hebegte.

– Korga mediti námor komdenz – mondta a magasabb ködfolt. – Ugrálj fél lábon.

Wil csak zavartan pislogott.

– Azta – nyögte az alacsonyabb ködfolt. – Talán tényleg ő az.

 

Megtöltötték az egyik mosdót vízzel, és belenyomták az arcát. Fulladozva bukkant felszínre.

– El ne áztasd a ruháját – mondta a magas.

Egy mosdóban volt. Egy repülőtéren. A délután háromórás chicagói gépről szállt le, a folyosó melletti ülésen egy hájas, hawaii inges fickó terpeszkedett, akit nem volt kedve felébreszteni. A mosdó takarítás miatt zárva volt, de az egyik karbantartó levette neki a táblát, és Wil hálásan beslisszolt. Már lent volt a cipzárja, mire a piszoárhoz ért, majd elöntötte a megkönnyebbülés.

Ekkor kinyílt az ajtó. Egy magas férfi lépett be, bézsszínű kabátban. Legalább fél tucat szabad csésze sorakozott Wil mellett, de a fickó pont mellé állt be. Múltak a másodpercek, a magas fickó csak nem pisált. Bezzeg Wilből bőséges sugárban dőlt, el is fogta némi sajnálat. Még mindig ott szobrozott, amikor az ajtó ismét kinyílt. Egy másik férfi lépett be rajta, majd bezárta.

Wil begombolta a sliccét. Ránézett a mellette feszítő fickóra, és – valami különös előérzettel – arra gondolt, hogy bármi is folyik itt, bármilyen veszélyt jelent ez a fószer, aki bezárja a nyilvános mosdót, legalább nincs vele kettesben, mert itt ez a magas férfi. Azután észrevette, hogy a Pisiszerény Pasi tekintete nyugodt, tiszta és egész vonzó, de mindenekelőtt nem tükröz semmiféle meglepődést. Ekkor a pasi belemarkolt a tarkójába, és a vécé falába verte a fejét.

Majd jött a fájdalom és a kikérdezés.

– Ki kell mosni a vért a hajából – mondta az alacsony, és papírtörölközőket kezdett Wil arcába nyomkodni. – Pocsékul fest a szeme.

– Ha olyan közel jutnak, hogy látják a szemét, már nagyobb bajunk is lesz. – A magas fickó egy apró fehér kendővel tisztogatta a kezét, minden egyes ujjára külön gondot fordítva. Szikár és sötét bőrű volt, Wil pedig egyáltalán nem találta már olyan vonzónak a szemét. Hidegen sütött a tekintete, a léleknek egy szikrája sem volt benne. Mintha megszokta volna a borzalmak látványát, és már meg sem rezzenne tőlük.

– Magadhoz tértél, Wil? Tudsz járni?

– Kabbbee – felelte. A fejében még jobban hangzott. Majd szétesett az agya.

– Rendben – jelentette ki a magas fickó. – A következő a helyzet. Ki kell jutnunk a reptérről, a lehető leggyorsabban és legsimábban. Számítok az együttműködésedre. Ha nem kapom meg, fájdalmasan meg fogod bánni. Semmi bajom veled, de nem áll más eszköz a rendelkezésemre. Világos?

– Én nem vagyok… – kereste a megfelelő szót. Gazdag? Váltságdíjképes? – … senki. Csak egy ács. Padlókat készítek. Galériákat. Verandákat.

– Persze, pont ezért vagyunk most itt, mert olyan remekül értesz a verandákhoz. Ne szédítsük már egymást. Pontosan tudjuk, ki vagy. És ők is tudják, ezért vannak itt, szóval húzzunk a fenébe, amíg lehet.

Pár pillanatig fontolgatta a következő mondatait, mert nagyon úgy érezte, hogy már csak egy dobása maradt.

– A nevem Wil Parke, és ács vagyok. A barátnőm odakint vár, hogy felvegyen. Nem tudom, kik maguk és miért döftek egy… izét a szemembe, de én egy senki vagyok. Esküszöm, csak egy senki.

Az alacsony egy barna bőrhátizsákba pakolta a felszereléseit, majd nagy lendülettel a vállára dobta, és Wil arcába meredt. A haja már ritkult, szemöldökét gondterhelten összehúzta. Wil normál esetben leginkább könyvelőnek tippelte volna.

– Tudják, mit? – vetette fel. – Most bemegyek egy fülkébe és magamra zárom. Húsz percre. Húsz percig bent maradok, és aztán mintha sosem találkoztunk volna.

Az alacsony a magasra pillantott.

– Nem én vagyok a maguk embere – erősködött Wil. – Becsszó.

– Van egy apró probléma a pofás kis terveddel, Wil – mondta a magas. – Ha húsz percig itt maradsz, neked annyi. Ha netán eljutsz a barátnődig, akiben sajnos többé már nem bízhatsz, pajtás, szintén véged. Az egyetlen esélyed, ha szépen velünk jössz, önként és szélsebesen, különben attól tartok, ugyancsak elpatkolsz. Lehet, hogy ezt most nehéz elhinned, de perpillanat egyedül mi menthetünk meg. – Mélyen belenézett Wil szemébe. – Simán megértem, hogy ez az egész nem hangzott túl meggyőzően, szóval lássunk egy egyszerűbb módszert.

Szétnyitotta a kabátját. Az oldalához erősítve, csővel lefelé egy szoros tokba dugva kurta és vaskos vadászpuska lapult. Ami igen különös volt, tekintve, hogy egy repülőtéren tartózkodtak.

– Lódulj, pajtás, különben szitává lövöm a vesédet.

– Rendben – mondta Wil. – Ezzel tényleg meggyőzött. Magukkal megyek. – A lényeg, hogy kijusson ebből a mosdóból. Egy repülőtéren nyüzsögnek a biztonságiak. Amint kiér, egy lökés, egy kiáltás, aztán spuri. És már meg is menekült.

– Nem – mondta az alacsony.

– Nem bizony – bólintott a magas. – Látom. Kábítsd el.

 

Kinyílt egy ajtó. A túloldalán a világ színei szürkék, a hangjai tompák voltak, mintha valami fátylat húztak volna Wil szemére, fülére, sőt egyenesen az agyára. Megrázta a fejét, hátha lehullik róla, de a világ csak még sötétebb, még mérgesebb lett, és kifordult a sarkából. Nyilvánvalóan nem örült neki, hogy rázogatják. Wil rögtön rájött erre. Nem is rázta meg többet. A lába lassan kicsúszott alóla, mintha hangtalan görkorcsolya lenne rajta; a falhoz kapott, hogy megtámaszkodjon. A fal káromkodni kezdett, belemarkolt a karjába, sőt talán nem is fal volt. Sokkal inkább egy ember.

– Túladagoltad – jelentette ki az ember.

– Csak a biztonság kedvéért – mondta egy másik ember. Gonosz emberek, derengett fel Wilben. Elrabolták. Haragudott rájuk, de inkább csak úgy távolról, elvi alapon. Megpróbálta maga alá húzni a görkorcsolyáit.

– Jó ég – dünnyögte az egyik ember, a magas, higgadt tekintetű. Wil nem kedvelte, de nem emlékezett rá, miért. Vagy mégis. Elrabolta. – Használd a lábad.

Wil sértődötten engedelmeskedett. Az agyában létfontosságú információk lapultak, de sehol sem találta őket. A világ kavargott. Reptéri utasok tömege hömpölygött körülötte. Mindenki ment valamerre. Nemrég még Wil is ment valamerre. Hogy találkozzon valakivel. Balra egy kismadár csiripelt. Vagy egy mobil. Az alacsony fickó egy képernyőre pillantott.

– Rain.

– Hol?

– A belföldi érkezőknél, pont előttünk. – Will mókásnak találta, hogy valakit egy rénszarvas vár a repülőtéren. – Ismerjük ezt a Raint?

– Igen. Kiscsaj, újonc.

– Picsába – fakadt ki az alacsony. – Rühellek csajokra lövöldözni.

– Majd megszokod – vigasztalta a magas.

Fiatal pár ment el mellettük, kézen fogva. Szerelmesek. Halványan ismerős dolognak tűnt.

– Erre – mondta a magas, és egy könyvesboltba kormányozta. Egy polc tetejéről hatalmas betűk meredtek rá: ÚJDONSÁGAINK. A görkorcsolyái újra megvadultak, próbált megkapaszkodni, mire éles fájdalom hasított belé.

– Gond van?

– Egy szál se – dörmögte a magas fickó. – Kivéve ezt a Raint, aki pont most megy el mögöttünk, kék nyári ruhában.

A fényes borítókon átsuhant egy árnyék. Wil egyre azon tűnődött, mi szúrhatott belé. Egy drót állt ki az ÚJDONSÁGAINK táblából. Csodák csodájára ez a szúrás eloszlatta a ködöt az agyából.

– Minden üzletben az újdonságoknál nyüzsög a legtöbb ember – mondta a magas. – Erre bukik a jónép. Nem a minőségre, hanem az újdonságra. Szerinted miért, Wil?

Wil megszúrta magát a dróttal. Túl bátortalanul, mert alig érezte. Megismételte, erősebben. Ezúttal a fájdalom úgy hasított az agyába, akár egy késpenge. Tűk és kérdések jutottak eszébe. És a barátnője, Cecilia, odakint egy hófehér városi terepjáróban. A kétperces parkoló zónába állt, mindent pontosan kiszámoltak. Erre most elkésik, két vadidegen miatt.

– Szerintem megúsztuk – mondta az alacsony.

– Nézz utána. – A töpszli eltűnt a képből. – Jól van, Wil – mondta a magas –, pár perc múlva átsétálunk a termen, és lemegyünk pár lépcsőn. Egy kicsit csalinkázunk a magángépek között, majd szépen beszállunk egy csinos, kényelmes 12 üléses kisgépbe. Kapsz egy kis kaját és ihatsz is, ha megszomjazol. – A magas ránézett. – Érted, amit mondok?

Wil a férfi arcába kapott. Nem volt konkrét terve, csak markolta a fickó képét és egyre hátrált, míg végül átesett egy reklámtáblán. A földre zúdultak, akár egyetlen bézsszínű bestsellerlavina. Fuss, gondolta Wil, és remek ötletnek tartotta. Talpra vergődött, és meglódult a kijárat felé. A kirakatban meglátott egy tágra nyílt szemű fickót, és magára ismert benne. Kiáltásokat hallott és riadt hangzavart; talán közben a magas is felállt és vadászpuska van nála, ugrott be hirtelen Wilnek, egy vadászpuska, ilyesmiről azért nem szokás megfeledkezni.

Átvergődött egy egész tengernyi rémült, fényes arcon és nagyra nyílt szájon. Nagyon igyekezett észben tartani, mit művel. Lába bármelyik pillanatban cserbenhagyhatta, de amíg mozgásban volt, egyre tisztábban gondolkodott. Mozgólépcsőket vett észre, egyből megcélozta őket. A háta hívogató célpontot jelentett; szerencsére a reptéri tömeg dicséretes ügyességgel tért ki előle, jóformán repültek az útjából, amiért nem tudott elég hálás lenni. A mozgólépcsőhöz ért, de görkorcsolyái továbbvitték, mire hanyatt esett. A mennyezet lassan elúszott előtte. Csupa kosz volt a csempéje. Ritka undorítónak tűnt.

Felült, és eszébe jutott Cecilia. Aztán a vadászpuska. És ha már itt tartott, hiányolni kezdte a biztonságiakat. Hol a pokolban vannak? Elvégre ez egy repülőtér. Most komolyan, egy repülőtér. Megragadta a korlátot, hogy felhúzza magát és körülnézzen a biztonságiak után, de összecsuklott a térde, és lebukfencezett az egyik lépcsőn. Testrészei homályos messzeségből küldték agyába a fájdalom jajszavait. Feltápászkodott. Az izzadság a szemébe folyt. Mintha egy ködös agy nem lenne elég, most már a látása is elhomályosult. De így is látta a kijáratot, a fényt az alagút végén, amit Ceciliának hívnak, és futni kezdett felé. Valaki rákiáltott. A fény erősödött. Hűvös légáram csapta meg, mintha fejest ugrott volna egy tengerszembe, és mélyen teleszívta vele a tüdejét. Meglátta a havat. Havazott. Apró, csillagforma pelyhekben.

– Segítség, egy puskás pasas – mondta egy rendőrforma alaknak, de utólag visszagondolva inkább a taxiirányító lehetett. Narancssárga buszok. Parkolók. A kétperces zóna egy kicsit arrébb volt. Majdnem belerohant egy népes pereputty bőröndökkel megrakott poggyászkocsijába, a családfő egyből a karja után kapott, de Wil csak rohant tovább, mert kezdett végre világos lenni, hogy is megy ez a rohanás, lassan összeállt az agyában, miként hangolja össze a különféle testrészeit, merészen hátra is pillantott, mire egy oszlop elcsapta.

Vért érzett a szájában. Valaki megkérdezte, hogy érzi magát, egy kölyök, aki fülhallgatókat cibált ki a hajából. Wil csak bámult rá. Nem értette a kérdést. Nekiszaladt egy oszlopnak, és minden kiesett az agyából. Keresgélni kezdte a gondolatait, és végre rátalált Ceciliára. Felhúzta magát, akár egy hajóroncsot a tengermélyből, félrelökte a kölyköt, és a válláról lendületet véve nekilódult. Végre kiszúrta Cecilia kocsiját, egy fehér erődítményt négy vastag keréken, a hátsó ablakán matricával: VIRGINIA A SZERELMESEKÉ. A mámor szárnyakat adott a lábának. Feltépte az ajtót és bezuhant rajta. Életében nem volt még ilyen büszke magára.

– Sikerült – lihegte, és behunyta a szemét.

– Wil?

Ceciliára nézett.

– Mi az?

Bizonytalanság fogta el, mert a lány furcsán nézett rá. Azután hirtelen rátört az iszonyat, valami névtelen mélységből indult és valahol a golyóinál bukkant elő: hülyeség volt idejönnie. Oltári hülyeség volt idevezetnie két fegyveres fickót a barátnőjéhez. Hogy is lehetett ekkora seggfej. Dühös volt magára, és elfogta a félelem, mert rohadt nehéz volt elvergődnie idáig, és most menekülhet tovább.

– Mi történt, Wil? – Végigsimított az arcán. – Vérzik az orrod. – Volt egy kis rés a lány szemöldökében, amit Wil nagyon jól ismert és nem szívesen vált meg tőle.

– Nekimentem egy oszlopnak. – A kilincs után nyúlt. Minél tovább ült itt, annál sűrűbb köd vette körül.

– Várj, hová mész?

– El kell mennem.

– Ülj már vissza.

– Mennem kell.

– Akkor elviszlek, csak maradj már veszteg!

Nem is rossz ötlet. Autó.

– Jó.

– Itt maradsz, ha elviszlek?

– Igen.

Cecilia a slusszkulcsért nyúlt.

– Rendben, akkor maradj… itt. Elviszlek egy kórházba, vagy ahová akarod. Oké?

– Oké. – Elöntötte a megkönnyebbülés. A súly lassan kiosont a testéből. Arra gondolt, ideje lenne egy kicsit elájulni. Nem mintha rajta múlt volna. Cecilia elviszi valami biztonságos helyre. Ez egy igazi harckocsi: régebben tanknak csúfolta, mert olyan hatalmas ehhez az apró lányhoz képest, bár pont olyan harcias, és most ez fogja megmenteni őket. Úgyhogy akár be is hunyhatná a szemét egy percre.

Amikor kinyitotta, Cecilia bámult az arcába. Pislogott párat. Úgy érezte, mély álomból ébredt. – Miért… – Felült.

– Ssss…

– Megyünk még? – Nem mentek. – Miért nem megyünk?

– Csak maradj a fenekeden, mindjárt ideérnek – mondta Cecilia. – Most ez a legfontosabb.

Hátrafordult az ülésen. Az ablaküvegek teljesen bepárásodtak, semmit sem látott a külvilágból.

– Cecilia, indíts! Azonnal!

A lány a fülé mögé simított egy rakoncátlan fürtöt. Olyankor csinálta ezt, amikor visszaemlékezett valamire. Wil maga előtt látta, ahogy a szoba túlvégén elmerülten beszélget, és közben egy emlék jár a fejében.

– Emlékszel, amikor bemutattalak a szüleimnek? Tisztára ki voltál akadva, azt hitted, elkésünk. De nem késtünk el. Bőven volt időnk, Wil.

Wil letörölte a párát az ablakról. A fehérségen túl barna öltönyös férfiak szaladtak feléjük.

– Indíts, Cil! Gyerünk!

– Ez most pont olyan, mint akkor – mondta a lány. – Minden a legnagyobb rendben lesz.

Rávetette magát, a slusszkulcsért kapott.

– Hol az a rohadt kulcs?

– Nincs nálam.

– Tessék?

– Már nincs nálam. – Wil combjára tette a kezét. – Csak ülj még itt velem egy percet. Nem gyönyörű ez a rengeteg hó?

– Cil… – nyögte Wil. – Cil.

Valami sötét villant mellette, és kinyílt az ajtó. Kezek ragadták meg. Küzdött ellenük, de mindhiába, fogták és kihúzták a fagyba. Öklével jobbra-balra csapkodott, aztán a tarkója egyszer csak szilánkokra robbant, és cipelni kezdték kemény, széles vállakon. Ezalatt eltelt egy kis idő, mert besötétedett. Fájdalom lüktetett a fejében. Aszfalt és csapkodó kabátszárnyak derengtek fel a szeme előtt.

– Picsába – mondta valaki csalódottan. – A repülőt cseszhetjük. Nem várnak tovább ránk.

– Cseszhetjük a gépet? És akkor mi lesz?

– A terminál túloldalán van egy tűzoltóút, azon kijuthatunk az autópályára.

– Kocsival akarsz menni? Észnél vagy? Máris lezárják az autópályát.

– Akkor meg kell előznünk őket.

– Meg kell… – Az alacsony szóhoz sem jutott. – Ezt rég elkúrtuk, haver, elkúrtuk, mert nem léptünk rögtön, amikor szóltam!

– Hallgass! – sziszegte a magas. Megtorpantak. Csak a szél süvített. Futottak pár métert, Wil motorzúgást hallott, aztán fékcsikorgást.

– Kifelé – mondta a magas, és Wilt begyömöszölték egy apró bogárhátúba. Az alacsony utánamászott. A visszapillantó tükrön egy diszkógömb fityegett. A műszerfalról plüssállatkák sora meredt rá, hatalmas fekete gombszemekkel. Egy kék nyuszi zászlóval a mancsában feszített, Wilnek fogalma sem volt, melyik országra büszkén. Csak annyi ugrott be róla, hogy valakinek az arcába döfhetné. A zászlóért nyúlt, de a töpszli megelőzte.

– Nem szabad – mondta, és elkobozta a kék nyuszit.

A motor felhördült.

– Na, hogy ment a barátnőddel, pajtás? – érdeklődött a magas fickó. Megkerültek egy vaskos oszlopot, az oldalára festett D3 jelből Wil rájött, hogy a parkológarázsban vannak.

– Leesett végre, hogy nem a levegőbe beszélünk?

– Ezt a baromságot – dohogott az alacsony. – Gyalog kéne mennünk.

– Jó ez a kocsi.

– Lófaszt. Egy szar az egész úgy, ahogy van.

Az alacsony egy rövid, mogorva gépfegyvert dajkált az ölében.

– Wolf első pillanattól a nyomunkban volt. Tudták előre.

– Dehogy tudták.

– Brontë…

– Fogd be!

– Brontë átbaszott minket – üvöltötte az alacsony. – Átbaszott a ribanc, de te nem látsz a szemedtől!

A magas célba vett egy lapos hangárokból és raktárakból álló épületcsoportot. Ahogy beértek közéjük, feltámadt a szél, jégszilánkok záporoztak rájuk a szűk sikátorokban. A kocsi rázkódott. A középre szorított Wil hol az egyik, hol a másik fickóhoz dőlt.

– Fos ez a tragacs – állapította meg az alacsony.

Apró alak vált ki előttük a félhomályból. A kék ruhás lány volt. Haját szerteszét cibálta a szél, de csak állt, némán és rezzenéstelenül.

Az alacsony előredőlt.

– Az ott Rain?

– Lehet.

– Üsd el.

A motor felvonyított. A lány egyre jobban betöltötte a szélvédőt. Wil már a virágokat is látta a ruháján. Napraforgók.

– Üsd el!

– Baszki – mondta a magas, szinte sóhajtva, és a kocsi sikított egyet. A világ félrebillent. Wil keményen oldalra vágódott. Az ablakon túl minden elmosódott. Egy hatalmas szörnyeteg, izzó szempárral és ezüstszín fogakkal, rájuk vetette magát. A kocsijuk elhajlott, majd megpördült. A fogak valójában hűtőrácsok, döbbent rá Wil, a szemek pedig fényszórók – a fenevad egy városi terepjáró volt. Meggyűrte a bogárhátú orrát, ráharapott, megrázta és a falhoz csapta. Wil a karjai közé dugta a fejét, mert az egész világ széthasadt körülötte.

Nyögéseket hallott. Motoszkálást. A lehűlő motor kattogását. Felemelte a fejét. A magas férfi cipője épp eltűnt egy csipkés szélű lyukban, ami nemrég még a szélvédőjük volt. Az alacsony az ajtókilincsnél matatott, de Wilnek nagyon úgy tűnt a mozdulataiból, hogy nem ura a kezének. A kis kocsi belseje elég furcsa formát vett fel. Megpróbált valamit letolni a válláról, amiről kiderült, hogy a tető.

Az anyósülés ajtaja felnyikordult, majd megakadt. A magas fickó felbukkant a túloldalán, és feltépte. Az alacsony kimászott, és visszanézett Wilre.

– Gyerünk már.

Wil megrázta a fejét.

Az alacsony elmormolt pár szitkot, aztán eltűnt a képből. A magas bukkant fel a helyén.

– Hé, Wil. Wil! Nézz csak ki jobboldalt. Hajolj előre egy kicsit. Úgy. Látod?

Az oldalsó ablakot félig beborította a repedések pókhálója, de tisztán látszott mögötte a kocsi, ami rájuk rontott. Egy hófehér városi terepjáró. Az orrát egy betonfalnak gyűrte. Meggörbült első kerekéből gőzpára sistergett. A hátsó ablakon matrica hirdette: VIRGINIA A SZERELMESEKÉ.

– A barátnőd meg akart ölni minket, Wil. Egyenesen belénk hajtott. Talán az ülésből nem látod, de képzeld, olyan sietős volt neki, hogy még be se kötötte magát. Igazán elszánt volt a kishölgy. Látod őt, Wil?

– Nem – felelte. Pedig látta. – De igen, és most kifelé a kocsiból, mert hamarosan itt vannak a többiek. Sosem fogynak el.

Kimászott a bogárhátúból. Szentül megfogadta magában, hogy menten szájba vágja a magas rohadékot, egy ütéssel leteríti, aztán az összes szuszt kiszorítja belőle, és végignézi, ahogy a tekintete elhomályosodik. Ezalatt valami a csuklójába mart. Mire rájött, hogy az alacsony megkötözte valami fehér műanyagcsíkkal, már késő volt. A magas taszított egyet rajta.

– Na, séta.

– Nem. Nem! Cecilia!

– Kinyiffant – szögezte le a magas. – Szedd a lábad.

– Megöllek – sziszegte Wil.

Az alacsony fickó már jóval előttük kapkodta a lábát, karjában a gépfegyverrel. A feje ide-oda forgott. Talán azt a lányt kereste, akit Rainnek neveztek. A lányt, aki úgy állt az aszfalton, mintha odaszögezték volna, és egyetlen pillantásával a kocsit is odaszögezhette volna.

– Van egy karbantartó furgon a hangárban – közölte az alacsony. – Talán benne hagyták a kulcsot.

Felbukkant néhány férfi, sisakban és kezeslábasban. Az alacsony rájuk üvöltött, hogy mindenki arccal a földre és egy moccanást se. A magas felrántotta a fehér furgon ajtaját, és betuszkolta Wilt. Wil rögtön megfordult, hogy amint a magas behajol a kocsiba, a mandulájáig rúgja a kurva fogait, de ekkor a visszapillantó tükörben valami kék villant fel. Jobban megnézte magának. Egy kék folt lapult a tartálykocsi alatt. Egy kék ruha.

Felpattant a furgon hátsó ajtaja, és az alacsony fickó bemászott rajta. Wilre nézett.

– Mi van?

Wil nem felelt. A magas beindította a motort. Wil észre sem vette, mikor ült be.

– Várj – vakkantott rá az alacsony. – Látott valamit az ürge.

A magas Wilre nézett.

– Tényleg?

– Nem – mondta Wil.

– A faszt – mondta az alacsony, és kikászálódott a furgonból. Wil hallotta a lépteit. Nem akart belenézni a visszapillantóba, mert a magas kitartóan figyelte, de azért vetett rá egy pillantást a szeme sarkából, és semmi sem volt már ott. Teltek a másodpercek. Valami zajt hallott. A kék ruhás lány elhúzott az ablaka mellett, szívbajt hozott rá azzal a lobogó szőke hajával. Felcsattant a gépfegyver. A lány az aszfaltra zuhant, akár egy rongybaba.

– Meg ne mozdulj – szólt rá a magas.

Az alacsony felbukkant a furgon mögül, és rájuk nézett. Fegyvere csövéből füst gomolygott. A lány felé fordult, majd kurtán, ugatva felnevetett.

– Elkaptam a bukszát!

Wil jól látta a lány szemét. A hasán hevert, haja az arcába hullott, de még így is látszott, hogy az a szempár épp olyan égkék, akár a ruhája. Sötét vérpatak csordogált az aszfalton.

– Elkaptam, baszki! – lelkendezett az alacsony. – A pék faszát, kinyírtam egy költőt!

A magas fickó beindította a motort.

– Gyerünk.

Az alacsony intett neki, hogy várjon. Közelebb lépett a lányhoz, fegyverét előreszegezve, mintha még lenne bármi esély arra, hogy felpattanhat. A lány meg se mozdult. Megérintette, majd megbökte a cipője orrával.

A lány ránézett.

– Kontrex helo szig rattrak – mondta, vagy valami ilyesmit. – Lődd le magad.

Az alacsony férfi a saját állához szegezte a fegyvere csövét, és meghúzta a ravaszt. A feje hátracsuklott. A magas kirúgta a furgon ajtaját, vadászpuskáját a vállához kapta. Mindkét töltényt a lányba küldte. A karcsú test összerándult. A magas közelebb lépett hozzá, újra töltött és újra tüzelt. Mennydörgés töltötte meg a hangárt.

Mire a magas visszaért a furgonhoz, Wil már félig kilógott belőle.

– Vissza – förmedt rá. A szeme csordultig telt halállal, és Wil világosan látta benne, hogy innentől „mindent vagy semmit” a szabály. Szavak nélkül is megértette. Visszaült a furgonba. Hátrakötött keze a gerincéhez nyomódott. A magas rükvercbe tette a kocsit, átkanyargott a két hulla között, majd a gázba taposva belehajtott az éjszakába. Egy szót sem szólt, rá sem nézett Wilre. Wil reményvesztve figyelte az elsuhanó épületeket: volt némi esélye a menekülésre, de elpuskázták.

 

A Kiadó engedélyével.