Délibáb (film)

A Délibáb egy meglepően bátor film. Sőt, gond nélkül kijelenthető, hogy a legbátrabb, amit idén Magyarországon készítettek (és azért volt vetélytársa bőven), ilyen tekintetben pedig mindenképpen jár Hajdu Szabolcsnak a dicséret. Már az sem mindennapi, hogy egy Francis nevű, elefántcsontparti, néger futballistát állít a középpontba, aki mivel nem játszik olyan jól, mint Drogba, Amerika vagy Nyugat-Európa helyett Magyarországon köt ki – ráadásul bundabotrányba keveredik, és menekülni kényszerül a magyar hatóságok elől. Ám ez csak a kezdet: Hajdu ebből az alaphelyzetből nem egy krimit vagy thrillert vizionál Budapest füstös-sötét sikátoraiban, hanem egy westernt a magyar pusztán, ahol semmi más nem látszik, csupán fű és föld, ameddig a szem ellát. Meg persze a naplemente a háttérben…

De ott tartottam, hogy a Délibáb bátor alkotás. És mint ilyen, hihetetlen módon szimpatikus, s ami még ennél is jobb, hogy ezt a magától értetődő szerethetőségét egy pillanatra sem veszíti el. A gond ott kezdődik, hogy ehhez nem is tudott nagyon mit hozzátenni – bár részleteiben eszméletlenül ügyesen működik a Délibáb, remek ötletei vannak, és nagyon okosan dolgozza fel a műfaj elvárt toposzait, a „nagy egész”, az összkép mégsem felhőtlen. Idén mintha egyre másra jönnének az olyan magyar filmek, amelyeken érződik, hogy a rendező nem tudta, pontosan mit is szeretne: fél éve a Fehér istennel pont ugyanez volt a problémám, csak míg ott részleteiben inkább idegesített, addig a Délibáb ennél jóval kedvelhetőbb hangulattal és stílussal bír. Így aztán annak ellenére sem csalódtam, hogy bizony ennél sokkal menőbb, grandiózusabb, hatásosabb – mondjuk ki: szórakoztatóbb – alkotást vártam az első hírek és trailerek után.

Megmondom őszintén, az első fél órában azon tűnődtem, hogy ez a film vajon egy spegettiwestern paródia akart-e lenni, de azért ehhez nem volt olyan szórakoztató, mint a Django elszabadul; aztán a következő fél órában komolyan próbáltam venni, de folyton ellentmondásba keveredtem; végül az utolsó fél órában már kezdtem igen élvezni, de mire igazán belemelegedtem volna, véget ért. Így aztán nem jutottam közelebb a behatárolásához, maradt hát a kissé riasztó, de nagyjából pontos művészwestern kifejezés. A western műfaja azonban közel sem könnyű: kell hozzá egy kemény főszereplő, lehetőleg minél menőbb ruházattal; mindenféle rosszarcú bűnöző, akit könnyen lehet utálni, és akit majd a film végén nagy szenvedéllyel végez ki a főhősünk; továbbá elmaradhatatlan a bájos női karakter, akit meg kell menteni; nem hiányozhatnak a klasszikus jelenetek (a megunhatatlan naplementébe lovaglás fenomenális lett), és persze ne feledkezzünk meg a zenéről sem.

A döbbenetes az, hogy a Délibáb mindennek tökéletesen eleget is tesz: kezdetnek például Isaach De Bankolé tökéletes választás volt Francis szerepére, bőrdzsekijével, sporttáskájával és napszemüvegével úgy járja a magyar pusztát, mintha az egész életét a végtelen mezőn töltötte volta. Miközben (a lassan pöfögő vonat rakterében) megérkezik a kisvárosba, majd utána a puszta közepén lévő tanyára, tökéletesen kirajzolódik előttünk a hallgatag, marcona magányos farkas figurája, aki előbb lő, és csak utána kérdez. Persze annak ellenére, hogy a házban hemzsegnek a Kalasnyikovok, lövés (még) nem dörren el, és a futballistának hamarosan rá kell döbbennie, hogy a helyi gengszterek (Razvan Vasilescu szintén jól adja a főnököt) irányítása alatt a tanyán valójában rabszolgatartás folyik – nem is tud mást tenni, mint beáll dolgozni, amíg meg nem elégeli, és inkább valahogy szabadulni akar. Már érezzük is, hogy hamarosan használni fogják azokat a puskákat…

És használják is, de ez már nem menti meg a történetet attól, hogy elhanyagolhatónak bélyegezzem, merthogy lényegi cselekmény a kilencven perces játékidő ellenére sem sok van a Délibábban – nem mintha ütős párbeszédből vagy karakterárnyalásból több akadna. Előbbinek érdekessége (és ezzel mintha megint a bátorságnál lyukadnék ki), hogy magyar szó gyakorlatilag alig hangzik el a filmben: több van ugyan románból, franciából és angolból, de ettől még mindig hosszú percek telnek el két megszólalás között. A karakterek ábrázolása viszont jobban hiányzik, ugyanis bár Francis figurája még csak-csak közel kerül hozzánk, addig a tanya többi rabszolgájáról semmit sem tudunk meg, helyettük inkább a lassú képeké a főszerep. Itt mutatkozik meg Hajdu Szabolcs művészfilmes vénája: ez az aspektusa ugyanis nagyon jól működik. Hosszú snittek követik egymást a végeláthatatlan „f*cking” pusztáról, a gyalogló Isaach De Bankoléról, a lovagoló gengszterekről, a dolgozó rabszolgákról – mindegy is miről, a hangulatot tökéletesen megteremtik, amihez a történetnek csupán apróságokban (mint a film eleji vonatjelenet, az isten háta mögötti kocsma vendégserege vagy a jellegzetesen művészi akció) kell asszisztálnia.

És ezzel visszakanyarodnék oda, hogy a Délibáb mintha maga sem tudná, pontosan mi szeretne lenni. Bátran merít a zsánerfilmes hagyományokból, de nem eléggé: megmarad félúton, és ezzel – akárcsak a Fehér isten – a nézőt is nehéz helyzetbe hozza. Westernnek nem elég erős a története és a karakterei, inkább csak külsőségekben tiszteleg; míg művészfilmnek túlságosan felszínes, nincs igazán eredeti mondanivalója. Ennek ellenére (meg természetesen a csodálatos operatőri munka, a kitűnő színészek és a tényleg zseniális hangulat miatt) mégis azt kell mondanom, hogy a koncepcióban rejlik annyi bátorság, amiért érdemes megnézni. Jól jelzi, hogy bár alig történt valami a filmben, mégsem unatkoztam egy pillanatra sem: De Bankolé kemény tekintete, a remek zene és végtelen puszta engem is foglyul ejtett. Örülök tehát annak, hogy (a financiális nehézségek ellenére is) elkészülhetett ez a film – s mellette bízom abban, hogy legközelebb Hajdu Szabolcs már pozitívan fog meglepni.