Főkép

Vajon melyikünk nem gondolkodott még el azon, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha az ismerőseinket, barátainkat, leendő kedvesünket egy gondosan pontokba szedett kérdőív alapján „tesztelhetnénk”, mielőtt közel engedjük őket magunkhoz? Simán ki lehetne szűrni egy csomó mindent – nehogy már utólag derüljön ki, hogy az illető nem szereti a romantikus filmeket, utálja a kedvenc írónkat (ne adj’ isten, utál olvasni), bor helyett sörpárti, vagy lusta mindennap borotválkozni… Persze nem tesszük, mert általában érzelemvezérelt emberek vagyunk, és ha valakivel egyszer összemelegedtünk akár romantikus akár nem-romantikus értelemben, hajlamosak vagyunk elnézni eme bosszantó apróságokat. Meg még sok mindent, hisz erről szólnának az emberi kapcsolatok, meg az a híres-hírhedt kompromisszum.

 

Nos, Don Tillman nem így gondolja. A zseniális genetika professzor, akinek az emberi kapcsolatokról alkotott képe kimerül a genetika tankönyvek ábráiban, valószínűleg a világból kimenekülne, ha meghallaná azt a szót, hogy „kompromisszum”. Az csak időpocsékolás – márpedig ő azt nem engedheti meg magának. Ahhoz túlságosan rendezett és rendszerezett életet él, szigorú időbeosztással, hatékonysággal, tervekkel – a rendszeresen látogatott boltban előre tudják, a hét melyik napján mi lesz a menü, és ennek megfelelően előre összekészítik a bevásárlást; a baráti csevejek (azzal a kettő darab barátjával) szigorúan beszorítva két előadás közé, percre pontosan kiszámítva, lehetőleg összekötve egy ebéddel vagy kocogással, hogy ne okozzanak időveszteséget; az utazás közbeni szórakozást szigorúan tudományos podcastok jelentik.

 

Hogy ebből kizökkenthetné bármi, el sem tudja képzelni. Az olvasó sem nagyon, mert ilyen kedvesen antiszociális főszereplővel azért ritkán találkozni – ráadásul hogy egészen őszinte legyek, jó darabig nem is akarjuk, hogy kizökkentse bármi. Olyan jól elvan magában, minek ezt erőltetni? Ámde sajnos-szerencsére haldokló ismerőse, Daphne felhívja a figyelmét rá, hogy mégiscsak az lenne az élet értelme, hogy az ember megtalálja azt, aki neki rendeltetett. Don pedig rögvest utána is néz, és arra a következtetésre jut, hogy (szigorúan tudományos eredmények alapján!) a házasemberek boldogabbak és produktívabbak, mint a nem házasok – nincs mese, kell egy feleség.

 

Igen ám, de hogy randizik egy kimondva-kimondatlanul Asperger-szindrómás professzor, akiből teljes egészében hiányzik a spontaneitás, az érzelmekre való fogékonyság, a társas viselkedésben való jártasság? Nyilvánvalóan tudományos alapon. Kezdetnek elkészít egy kérdőívet, mely mintegy harminc kérdés segítségével hivatott kiszűrni a potenciális jelöltek közül azokat, akikkel felesleges is próbát tenni; majd internetes társkereső oldalakon, vakrandikon, rapidrandikon és hasonló kétségbeesett helyzetekben veti be kérdéseit. Képzelhetik, milyen sikerrel. Aztán egyszer csak belibben az életébe Rosie, aki cseppet sem romantikus szándékkal érkezett – neki Don genetikai tudására van szüksége, hogy megtalálja biológiai apját. Új projekt veszi hát kezdetét, az apa-projekt, melynek során hogy-hogy nem, a mindig élére vasalt genetikus professzor még mintalopásra, besurranásra, hazugságra is vetemedik – s mindezt ugyan miért, ha Rosie az első perctől egyértelműen bukná a feleség-kérdőívet?

 

Graeme Simsion könyve romantikus regényként aposztrofált szórakoztató irodalom, a legártalmatlanabb fajtából – nem véletlen a rengeteg filmes utalás a történet során, a regény maga is leginkább egy Nora Ephron-filmhez hasonlítható. Semmi rózsaszín nyáltenger, semmi ma divatos erotika, semmi erőltetett poénkodás – „csupán” egy remek karakterekkel tarkított, a helyzetkomikumot ügyesen kihasználó, valódi, hús-vér szereplőket és valódi, átélhető érzelmeket felvonultató minőségi szórakozás. Ahol senkinek nem okoz meglepetést a végkifejlet, nem rágjuk le a körmünket az izgalomtól hogy vajon egymásra talál-e fiú és lány, és nem is kell mondvacsinált konfliktusok seregét kerülgetni, hogy végre egymás nyakába ugorjanak; mert ami közben zajlik, van annyira vicces és érdekes, hogy simán elviszi a hátán a sztorit. Annyira jól szórakozunk Don és Rosie csetlés-botlásán az apa-projekt kapcsán, hogy különösebben nem is izgat, összejönnek-e vagy sem. S nem mellesleg, annyira megkedveljük főszereplőnket és az ő rigolyáit, hogy szeretnénk is meg nem is, ha megváltozna.

 

Úgy vélem, a sikernek valahol ez a kulcsa, ám ez a legnagyobb buktató is: ha az olvasó nem kedveli meg Dont már az első oldalakon, jó eséllyel félrehajítja a könyvet. Ám ha közel kerül hozzá, ha már a harmadik oldalon a hasát fogja a röhögéstől, pláne ha magára ismer Don egynémely vonásában, akkor remekül fog szórakozni ezen a szellősen szedett négyszáz oldalon. Mert Don, noha egyfelől erősen sarkított megjelenítése egy tünetegyüttesnek, másfelől nagyon is hétköznapi figura: tele van elviselhetetlennek tűnő rigolyákkal, utálja, ha kizökkentik a napi rutinból, utálja, ha feleslegesen rabolják az idejét, pláne, ha holmi elkerülhető nyavalygással. És mindenekelőtt utálja, ha az emberek ráerőltetik a rá cseppet sem tartozó érzelmeiket. Most őszintén, melyikünk ne érezne így néhanap? Hogy irritáló? Igen. Olykor képen törölnénk a tuskósága miatt? Mi az hogy! Mégis szerethető… Mert valójában pont olyan, mint bármelyikünk, amikor rossz passzban kel. És mert, ahogy Don, mi is akkor lehetünk a leghálásabbak, ha találunk egy hasonlóan tökéletlen figurát, aki elviseli a rigolyáinkat.