Főkép

Régóta szemezek a bandával, köszönhetően egy-két remekbe szabott videójuknak, ugyanis a Skóciából tengerre szálló muzsikuscsapat a kalózos vonalat erősíti napjaink zenéjében, ami igen jól tud kinézni a klipekben – ráadásul a jelek szerint tisztes sikerrel játszanak, hiszen nem csupán nagykiadós lemezszerződéssel bírnak (Napalm Records), hanem mindenféle szárazföldi fesztiválokra is hívják őket (Sonisphere, Fezen, Wacken), sőt, jövőre egy sósvizi rendezvényen is ott lesznek. Mondjuk számomra elképzelhetetlen, milyen lehet a 70000 Tons of Metal névre hallgató rendezvény: lelki szemeim előtt a Titanic fedélzete jelenik meg, ahol az előkelőségek és kivándorlók helyett háromezer metalkedvelő foglalja el a napozófedélzetet, és olyan bandák koncertjeit élvezi, mint például az Arch Enemy, a Therion, a Korpiklaani vagy a Lake of Tears – és akkor még csak párat említettem a 2015 januárjában induló álomhajó fellépői közül. Na és ott lesz köztük az Alestorm, ami csak megerősíti azt a feltételezésemet, hogy erre a zenére van fizetőképes kereslet.

 

Az új lemez első hallásra fura, mert ugyan az intró valami könnyed muzsikát sejtet, de a nyitó tétel sokkal fémesebb, mint bármi, amit az együttestől eddig hallottam. Mintha a dallamok helyett ezúttal csak a tempóra és a keménykedésre fókuszáltak volna: a végeredmény nem rossz, sőt, kifejezetten tetszik – már csak azért is, mert erre biztosan nem számítottam tőlük; egészen különös, hogy még a helyenként előtérbe tolakodó billentyűs betétek sem lágyítják meg „Walk the Plank” című nótát. Aztán helyreáll a világmindenség rendje, hiszen érkezik az első klipes dal, a „Drink”. Ez egy kifejezetten jól sikerült tétel, ráadásul a videó is jópofa, nem véletlenül került bele a zenenéző rovatba.

 

 

Zeneileg itt gyakorlatilag visszatérünk a hagyományos Alestorm világhoz, vagyis folkos-metalos alapokra olyan refrént kapunk, amit józanon és pár sör után egyaránt teli torokkal üvölthetünk. Christopher Bowes ugyan helyenként inkább dallamosan beszél, mintsem énekel, de ez jól áll neki, a refrénnél pedig úgyis túlharsogom. Ezzel pedig még nincs vége az erőteljes kezdésnek, mert érkezik a „Magnetic North”, ami nem csupán fogós dallamával, hanem power metal beütésével dagasztja friss nyugati szél hiányában a vitorlákat. Az arra alkalmas helyeken most se felejtsünk el együtt kurjászni a legénységgel…

 

A következő tétel (1741 - The Battle of Cartagena) nemcsak azért érdekes, mert majd kétszer olyan hosszú, mint a többi szerzemény a lemezen, és nem is azért, mert az indítása elsőre valamilyen nyolcvanas években menő játékprogram zenéjére emlékeztet, hanem mert itt teljes pompájában megcsodálhatjuk mindazt, ami egyszerre erőssége és gyengesége az együttesnek. Nemcsak az epikus felfogásra csodálkozik rá a hallgató, hanem arra az elsőre meglepő tényre is, miszerint ezek a zenészek háromperces sörhimnusznál jóval többre képesek. A kicsit korosabbaknak természetesen a Running Wild jut eszébe a zenei kalózosdiról, ami nem is teljesen alaptalan felvetés, hiszen az Alestorm-szövegek egy része a tengeri rablóság „életformájáról” szól, noha a skótok nem veszik annyira komolyan az egészet, sőt, időnként kifejezetten humoros, amit csinálnak (Wooden Leg!).

 

Az epikus csata után azonnal biztonságosabb vizekre hajóznak kalózaink, aminek eredménye a „Mead From Hell”. Erről semmi rosszat nem tudok mondani, tipikus Alestorm opusz, akárcsak a következő „Surf Squid Warfare”, de a „Quest for Ships” sem borzolja fel túlságosan a szabvány dalok gerjesztette hullámok tetejét. Mielőtt az egész produkció elsüllyedne az egyhangúság tengerén, arcunkba kapunk egy falábat, ami kellőképpen erőteljes, ráadásul a szöveget sem viszik túlzásba – kifejezetten üdítő tétel, javallott bármely nyolcévesnél fiatalabb, a popdalokból csupán két sort memorizálni képes családtagunk számára – hetekig ezt fogjuk hallani majd tőle.

 

Miután elhalkul a faláb kopogása, a skót tengerjárók egy idegen kikötőben hallott nótával lepik meg a nagyérdeműt. Nem tudom, kinek az ötlete volt a „Hangover” feldolgozás, de nagyon jól sült el, a fémesítés eredményeként új oldaláról ismerhetjük meg ezt a popdalt, ráadásul az is kiderül belőle, hogy milyen a kalózrepper. Zárásként pedig egy másik, önmagukhoz képest ultrahosszúságú szerzeményt kapunk, egyenesen az aranykorból.

 

Összességében elnyerte a tetszésemet a skótok új lemeze, kellőképpen változatos (kivált az első fele), jó érzékkel vegyítik egymással a folkos és a metalos elemeket. A lemez tele van élettel, mi több, arra buzdítja a hallgatót, hogy érezze jól magát, közösen énekeljen az együttessel, a kényszeres lábmozgásról nem is beszélve. Aztán ott van az a rengeteg fogós melódia, a helyenként már-már fülbemászó dallamok, na és a két hosszabb tétel, ami a tagság zenei képességeit bizonyítja. További plusz pontot jelent, hogy egyelőre sikerrel oldják meg azt a problémát, amit az egyféle témák jelentette elköteleződés jelent: mert őszintén, meddig lehet kalózokról nótákat írni úgy, hogy se szövegileg, se zeneileg ne ismételjük önmagunkat? Ha bármi negatívumot lehetne az Alestorm félszemére vetnem, akkor a főkalóz (Christopher Bowes) korlátozott énekesi képességeit említeném, mert helyenként már nem tudja hozzátenni azt a pluszt, amit a zene igényelne (lásd például az utolsó tételben). Egy teltebb hangú frontemberrel a világ összes óceánja a lábuk előtt heverne. Azt azért mindenkinek javaslom, hogy lemezhallgatás után élőben is nézze meg a kalózokat - időnként a mi vizeinken is felbukkannak.

 

A zenekar tagjai:

Christopher Bowes – ének, billentyűk

Dani Evans – gitár

Gareth Murdock – basszusgitár

Elliot Vernon – billentyűs

Peter Alcorn – dobos

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Walk the Plank

2. Drink

3. Magnetic North

4. 1741 (The Battle of Cartagena)

5. Mead From Hell

6. Surf Squid Warfare

7. Quest for Ships

8. Wooden Leg!

9. Hangover

10. Sunset on the Golden Age

 

Diszkográfia:

Captain Morgan’s Revenge (2008)

Black Sails at Midnight (2009)

Back Through Time (2011)

Sunset on the Golden Age (2014)