Főkép

Vannak olyan együttesek, akik mindig képesek meglepetést okozni rajongóiknak: olykor pozitívat, olykor negatívat, mint ahogy az sem ritka, hogy egy bombasztikus kezdés után idővel elfogy egy csapat lendülete, és megfáradnak. Igazi érték tehát az olyan gárda, amely a magas szintet kezdettől fogva, évtizedeken keresztül, megbízhatóan hozza – ebbe a kategóriába tartozik a brit Saxon, az amerikai Virgin Steele vagy a német Accept.

 

Bizonyára vannak, akik számára az Accept név örökre összekapcsolódott Udo Dirkschneider hangjával, így nehezen tudják elképzelni, hogy jól lehetne őt pótolni, ám ahogy a Helloween is működik Michael Kiske nélkül, a Kamelot Roy Khan nélkül, úgy az utóbbi évek Acceptje is képes hozni a kötelezőt, sőt: Mark Tornillo hangja nem másolja Udóét, de jól helyettesíti azt. Hasonló a helyzet, mint a Judas Priest és Ripper Owens esetében, a különbség viszont nem lényegtelen: míg a Halford nélküli Priest-lemezek elég harmatosra sikerültek, a Blood of the Nations és követői igencsak ütős anyagok.

 

Aki kettőnél több Accept-lemezt hallott már életében, tisztában van vele, mire számíthat a Blind Rage-től: dallamos, de kemény metalra, zúzós gitárral és dübörgő dobokkal. Wolf Hoffmannékra tutira lehet számítani, hiszen maradéktalanul megfelelnek az elvárásoknak. Persze ez jelenthetne rosszat is: akadnak olyan együttesek, akik hiába hozzák ki a tizenötödik egyformán jó lemezt, ha már a hatodik is unalmas volt - Acceptéknek ezzel szemben továbbra is sikerült frissnek maradni.

 

A lemez 11 dala között nemigen találunk töltelékszámot, feszes, jól megkomponált anyagról van szó, talán csak a lírai oldaluknak szentelhettek volna több figyelmet, mert itt bizony az elejétől a végéig tekernek, szó nincs pihenésről. A német szakma imádta az albumot, és nem véletlenül: talán kicsit túlzás Holger Stratmann kijelentése, amely néhány számot „örök időknek szóló metal-himnusz”-ként jellemzett, de tény, hogy a hagyományos heavy metal színtéren manapság kevés az ilyen erős album.

 

Különösen ütős a „Dying Breed” és a „Fall of the Empire”: ezekre nyugodt szívvel megadom a maximális pontszámot, de a leggyengébb nóta is kiérdemelte a jó osztályzatot. Aki kimondottan a heavy/power vonalra koncentrál, annak mindenképpen kötelező, aki ennél tágabb spektrumról választ magának zenéket, annak csak erősen ajánlott, az viszont biztos, hogy senkinek nem fog csalódást okozni. De hogy klasszikus lesz-e belőle, az még a jövő titka.

 

Az együttes tagjai:

Mark Tornillo - ének

Wolf Hoffmann - gitár,

Herman Frank - gitár

Peter Baltes- basszusgitár

Stefan Schwarzmann - dob

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Stampede

2. Dying Breed

3. Dark Side of My Heart

4. Fall of the Empire

5. Trail of Tears

6. Wanna Be Free

7. 200 Years

8. Bloodbath Mastermind

9. From the Ashes We Rise

10. The Curse

11. Final Journey

 

Diszkográfia:

Accept (1979)

I`m a Rebel (1980)
Breaker (1981)
Restless and Wild (1982)
Balls to the Wall (1983)
Best of Accept (válogatás, 1983)
Metal Heart (1985)
Kaizoku-Ban (koncert, 1985)
Russian Roulette (1986)
Hungry Years (válogatás, 1986)
Eat the Heat (1989)
Staying a Life (koncert, 1990)
The Collection (válogatás, 1990)
Objection Overruled (1993)
Death Row (1994)
Restless the Best (válogatás, 1994)
Predator (1996)
All Areas – Worldwide (koncert, 1997)
Hot and Slow (válogatás, 2000)
Blood of the Nations (2010)
Stalingrad (2012)
Playlist: The Very Best of Accept (válogatás, 2013)
Blind Rage (2014)