Főkép

Fülszöveg:

Különös események készülődnek az ezredforduló előtti Londonban. A hétköznapi élet kulisszái mögött lassan tetőpontjához közeledik egy évszázadok óta tartó, ocsmány viszály. Eközben Saul Garamond egy teljesen átlagos reggelen arra ébred, hogy valaki meggyilkolta az édesapját és sikerrel terelte rá a gyanút. A rendőrségi fogdában felbukkanó, bizarr és ellenszenves jelenés azonban kiutat kínál neki. A megmentőjét Patkánykirálynak hívják, és meghökkentő magyarázata mindent a feje tetejére állít, amit Saul eddig magáról gondolt.

 

Saul a London homlokzata mögötti örök éjszakában kezd új életet, és a csatornákban, sikátorokban, elfeledett zugokban próbálja kiismerni valódi természetét. A városban azonban folytatódnak a groteszk halálesetek, és Saulnak nincsen más választása, vissza kell térnie: a fakó téglafalak között, a magasvasutak vágányai alatt, a gyártelepek senkiföldjén egyre hangosabban lüktetnek a drum and bass tört ritmusai, és ellenállhatatlanul csábítják őt a sötétség szívébe.

 

Részlet a regényből:

A Londonba érkező vonatok úgy siklanak be a nagyvárosba, mintha háztetők fölött úszó hajók lennének. Körülöttük hosszú nyakú tengeri szörnyekként kapkodnak az ég felé az irodaházak, a hatalmas gáztartályok bálnái az elvadult senki földjén dagonyáznak. A sínpárok alatt, a mélyben apró boltok és obskúrus logójú üzletek, kopott festésű kávézók és a magasvasút boltívei alá gubózó telephelyek bújnak meg. Minden falfelületet elborít a színpompás, kacskaringós graffiti. A szerelvények olyan közel haladnak el az emeleti ablakok mellett, hogy az utasok szemérmetlenül bebámulhatnak a szűk, kopár irodákba és tárolóhelyiségekbe. Ha nagyon szemfülesek, még a falra aggatott üzleti naptárakat vagy csajos poszterek körvonalait is kivehetik.

London ritmusa itt születik, a külvárosok és a központ közötti sík, szétterpeszkedő zónában.

Az utcák aztán kiszélesednek, egyre ismerősebbek lesznek a boltok meg a kávézók homlokzatát ékesítő nevek. A főutak itt már tisztábbak, a forgalom sűrűbb, a város pedig lassan puffadozva dagad tovább, és a végén egy szintre kerül a sínekkel.

Az egyik október végi napon pontosan ugyanezt az utat tette meg egy vonat a sok közül, egyenesen a King’s Cross pályaudvar irányába. Észak-London peremkerületét még a levegőben, a tetők fölött szelte át, majd a Holloway Road felé közeledve már fokozatosan emelkedett mellette a város. A sínek alatt nyüzsgő járókelők rá se hederítettek. Mindössze a gyerekek pillantottak fel a csattogva eldübörgő szerelvényre, és közülük is csak a nagyon kicsik mutogattak rá ujjal. A vasútállomás közelében aztán egyre lejjebb ereszkedett, és eltűnt a tetők szintje alatt.

A szerelvényen kevesen voltak, akik a körülöttük felmagasodó téglafalakat nézték volna. Az ablakokból eltűnt az ég. Galambraj rebbent fel a sínek menti rejtekhelyről, és nagy ívben nyugat felé kanyarodott.

A hangos szárnycsapkodás megriasztotta a hátsó ülésen gubbasztó köpcös fiatalembert. Egészen eddig minden erejével arra koncentrált, hogy ne bámulja nyíltan a vele szemben ülő nőt, aki sűrűn felvitt hajkiegyenesítő balzsammal próbálta megrendszabályozni rendkívül göndör fürtjeit, amitől kígyókként tekergőztek a homlokán a csillogó tincsek. A fiatal férfit ebből a lopott szemlélődésből rántotta ki az ablak előtt elsuhanó galambraj lármája, és gyorsan beletúrt saját – rövidre nyírt – hajába.

A vonat közben beért a házak alá. Fedetlen, mély kőcsatornában folytatta az útját, mintha a hosszú évek állandó forgalma vájt volna barázdát a sínek alatti betonba. Saul Garamond még egy utolsó pillantást vetett a szemben ülő nőre, majd az ablak felé fordult. A szerelvényt megvilágító lámpafény tükörré változtatta az üvegfelületet, és most nézhette saját húsos arcát. A vonásain haloványan áttűnt a téglaréteg, amely a kétoldalt sziklafalként magasodó házak pincéit takarta.

Saul több nap távollét után tért vissza a városba.

A vonat minden egyes zökkenésével közelebb került az otthonához. Lehunyta a szemét.

Az állomás felé közeledve az ablakon túl egyre szélesebbé vált a földbe vájt hézag, ahol a sínek futottak össze. A falakat mindkét oldalon sötét boltívek tarkították, szeméttel teletömött kis barlangok nyíltak alig pár lépésnyire a sínektől. A háztetők fölött daruk körvonalai nyújtóztak az ég felé. Aztán távolodni kezdtek a falak. Sínpárok szakadtak el egymástól és kanyarodtak különböző irányokba, miközben a mozdony egyre lassulva bearaszolt a King’s Cross pályaudvarra.

Az utasok szedelődzködni kezdtek. Saul a vállára vetette a táskáját, és kicsoszogott a kocsiból. Odakint dermesztően fagyos levegő töltötte be a tágas, boltozatos pályaudvart. Sault szabályosan mellbe vágta a hideg. Sietős léptekkel tört utat a tömegben, és türelmetlenül kerülgette a kis csapatokba verődött embereket. Még hosszú út állt előtte. A földalatti felé tartott.

Érezte London lakosságának közelségét. A suffolki tengerparton felvert sátorban eltöltött napok után mintha remegett volna a levegő a tízmillió ember súlyától. A metrón tobzódtak a rikító színek és kivillanó bőrfelületek: mindenki bulizni és inni igyekezett.

Saul az apjára gondolt, aki már valószínűleg várja. Tudta, hogy a fia ma érkezik, és mivel biztosan mindent meg akart tenni, hogy megfelelően üdvözölje, ki fogja hagyni a szokásos esti sörözést a pubban. Saul már most neheztelt rá emiatt. Tapintatlannak és szívtelennek érezte magát ezért, de ellenszenvesnek találta apja tétova kommunikációs kísérleteit. Sokkal jobban érezte magát, ha egyszerűen csak elkerülték egymást. Mogorvának lenni sokkal egyszerűbbnek és őszintébbnek tűnt.

Mire a metrószerelvény kirobogott a Jubilee-vonal alagútjából a felszínre, már besötétedett. Saul a környező táj minden részletét ismerte. A Finchley Road mögötti üres részt a sötétség félhomályos, éppen csak felsejlő senki földjévé változtatta, de Saul gondolatban behelyettesítette az éppen láthatatlan részleteket is, egészen a legutolsó falfirkáig és cikornyás tagig. Burner. Nax. Coma. Jól ismerte a festékszórót szorongató rettenthetetlen kis lázadókat, és azt is tudta, melyikük hova valósi.

Baloldalt váratlanul felmagasodott a Gaumont mozi grandiózus tornya, a diktatúrák monumentalitását idéző épület, amely bizarr módon kilógott a Kilburn High Road olcsó vegyesboltjai és bedeszkázott portáljai közül. A hideg átszivárgott az ablaküvegen, és Saul még szorosabban összehúzta magán a kabátját. A metró lassan közelített a Willesden megállóhely felé.

Az utasok száma alaposan megfogyatkozott. Amikor Saul leszállt, alig páran maradtak a szerelvényen.

Amikor kilépett az állomás épületéből, azonnal kétrét görnyedt a hidegtől. A levegőnek enyhe füstszaga volt: valaki avart égetett az egyik hátsó kertben. Saul sétálni kezdett lefelé a lejtőn, a könyvtár irányába.

Beugrott egy gyorsbüfébe, és magával vitte a rendelését, amit útközben evett meg. Lassan, óvatosan sétált, nehogy szójaszószt és zöldséget csöpögtessen magára. Sajnálta, hogy már lement a nap. Willesden olykor bámulatos napnyugtákat nyújtott. Ha tiszta volt az ég, mint aznap, az alacsony házak felett akadálytalanul áradt az utcákra a fény, és még a legszokatlanabb zugokba is behatolt – az egymásra néző ablakok megállás nélkül szórták egymásra a sugarakat, majd végül teljesen váratlan irányokba hajlították a fényt, és a téglafalak úgy ragyogtak, mintha tűz gyúlt volna a belsejükben.

Saul a mellékutcákban folytatta kanyargós útját, és egyszer csak ott magasodott előtte a ház, ahol az apja lakott. A Terragon Mansions ocsmány viktoriánus tömbház volt, amely méretei és zömöksége miatt kifejezetten barátságtalannak tűnt. Az utcától egy kert választotta el, bár a koszos növényzetbe kizárólag a kutyák jártak bóklászni. Saul apja a legfelső emeleten lakott. Felnézett, és látta, hogy a lakásban ég a lámpa. Felballagott a bejárathoz vezető néhány lépcsőfokon, és mielőtt a kulcsával kinyitotta volna a kaput, vetett egy pillantást a kétoldalt sorakozó cserjékre és bokrokra.

Rá sem hederített a vasrácsos, nehéz liftre, mert nem akarta, hogy a szerkezet csikorgó zaja elárulja a jövetelét. Inkább nesztelenül felosont az emeletre, és nagyon óvatosan a zárba csúsztatta a kulcsot.

A lakásban dermesztő hideg fogadta.

Saul megtorpant az előszobában, és hallgatózott. A nappali csukott ajtaja mögül kiszűrődött a tévéműsor lármája. Várt egy ideig, de nem hallatszott semmilyen más nesz. Saul vacogva pillantott körbe.

Tudta jól, hogy be kellene mennie, felébreszteni az apját, akit elnyomott az álom a heverőn, és el is jutott az ajtóig. Aztán megállt, és a saját ajtajára tévedt a tekintete. A gondolattól az önutálat ösztönös fintora ült ki az arcára, de végül lábujjhegyen mégis megindult a szobája felé.

Majd reggel bocsánatot kér. Azt hittem, alszol, apa. Hallottam a horkolásodat. Berúgtam, és azonnal bedőltem az ágyba. Annyira készen voltam, hogy nem lettem volna nagy társaság. Hegyezte a fülét, de nem hallott mást, mint tompa, fontoskodó hangfoszlányokat az apja egyik kedvenc késő esti beszélgetős műsorából. Saul fogta magát, és besurrant a szobájába.

 

Rendkívül hamar elaludt. Azt álmodta, hogy fázik, egyszer fel is rezzent, és még jobban magára húzta a paplant. Álmában valami csapódott, súlyos, dörömbölő zaj támadt, ami annyira felhangosodott, hogy végül kirántotta a való világba, és ekkor jött rá, hogy a lárma valódi, és a lakásban visszhangzik. A feltámadó adrenalinlökettől egész testében remegni kezdett. A szíve görcsösen ugrált a mellkasában, miközben kikászálódott az ágyból.

A lakásban jéghideg volt.

Valaki ököllel verte a bejárati ajtót.

A hangzavar halálra rémisztette, ráadásul csak nem akart vége szakadni. Saul remegett és szédült. Még nem is kezdett világosodni. Az órára pillantott: alig múlt hat óra. Kitámolygott az előszobába. Az iszonyatos dumm dumm dadumm csak nem ért véget, és innen már a dörömböléshez társuló kiabálást is hallotta, bár az ajtó érthetetlenné tompította a szavakat.

Nagy nehezen magára cibálta az ingét, és kiordított.

– Ki az?

A dörömbölés így sem akart megszűnni. Saul ismét kikiabált, és a válasz ezúttal túlharsogta a lármát.

– Rendőrség!

Saul kétségbeesetten próbálta összeszedni a gondolatait. Váratlan pánikrohamában eszébe jutott a fiókjában elrejtett kevéske fű, de ez még így is abszurdnak tűnt. Nem volt ő drogbáró, akire hajnalban kellene ráküldeni a kommandósokat. Változatlanul kalapáló szívvel nyúlt a kilincshez, amikor felmerült benne, hogy előbb meg kellene győződnie arról, vajon valóban azok-e, akiknek mondják magukat, de ekkorra már elkésett, mert bevágódott az ajtó, és ledöntötte a lábáról, miközben emberek rontottak be a lakásba.

Pár pillanatig csak kék nadrágszárakat és méretes cipőket látott maga körül, aztán valaki felrántotta a földről. Saul vadul hadonászva fordult a betolakodók felé. Harag keveredett a rettegésbe. Rájuk akart ordítani, de valaki gyomorszájon vágta, így aztán némán összegörnyedt. Teljesen értelmetlen, harsány hangfoszlányok visszhangoztak minden irányból.

– …mocskosul hideg…

– …pofátlan kis takony…

– …kurva sok szilánk, csak óvatosan…

– …a fia, baszki? Teljesen készen lehet a nyomorult…

A kakofónián túl pedig átszűrődött a tévé időjárás-jelentése, a reggeli beszélgetős műsor meteorológusának vidám csivitelése. Saul addig küzdött, amíg végül sikerült megnéznie magának a két férfit, akik lefogták. – Mi a tököm történik itt? – nyögte ki fulladozva, de válasz helyett csak belökték a nappaliba.

A szobában nyüzsögtek a rendőrök, de Saul észre sem vette őket. Elsőnek a tévét látta meg: az élénk színű kosztümöt viselő hölgy éppen felhívta a figyelmét arra, hogy aznap ismét hideg idő várható. A heverőn egy tányér fonnyadt tésztamaradék hevert, a padlón félig üres sörösüveg állt. Jéghideg fuvallat támadt, és Saul ösztönösen az ablakra nézett, ki, a tetőkön át a messzeségbe. A függönyök drámaian csapkodtak a szélben. Most látta csak, hogy üvegdarabok borítják a padlót. A keretben, pár szilánkot leszámítva, szinte alig maradt valami.

Saul térde megroggyant az ijedtségtől, és valahogy megpróbált az ablak felé húzódni.

Ebben a pillanatban fordult feléjük egy civil ruhás, vékony férfi, és észrevette Sault.

– Azonnal vigyék az őrsre! – förmedt a fogdmegekre.

Sault azonnal sarkon fordították. A szoba megpördült körülötte, mintha körhintán ülne a vidámparkban, és szélsebesen suhantak el mellette a polcokon sorakozó könyvek és az apja apró, bekeretezett képei. Vadul kapálózva próbált megfordulni.

– Apa! – üvöltötte. – Apa!

Könnyűszerrel kirángatták a lakásból. A folyosó sötétjét az ajtóréseken kiszűrődő fénycsíkok darabokra szabdalták. A lift felé menet Saul értetlen arcokat, köntösöket összemarkoló kezeket látott. Pizsamás szomszédok bámulták meg az ordítozó Sault, miközben elvonszolták mellettük.

Még mindig nem látta, kik hurcolják magukkal. Folyamatosan kiabált velük, könyörgött, hogy árulják el, mi folyik itt, kérlelt, fenyegetőzött és szitkozódott.

– Hol az apám? Mi történt?

– Csend legyen!

– Mi folyik itt?

Ököl vágódott a veséjébe, nem túl durván, de érezni lehetett, hogyha kell, ennél komolyabb erőkifejtésre is sor kerülhet.

– Csend legyen! – A hátuk mögött bezárult a liftajtó.

– Mi a kurva élet történt az apámmal?

Abban a pillanatban, amint meglátta a nappali törött ablakát, Saul fejében sustorogni kezdett egy halk hang, csak egészen eddig nem hallotta tisztán, mit mond. A lakáson végigtrappoló bakancsok zaja és a káromkodás eddig elnyomta. De itt, a lift viszonylagos csendjében már világosan értette a suttogást.

 

Meghalt – mondta a hang. – Apa meghalt.

Hirtelen kiszaladt alóla a talaj. A háta mögött álló két férfi megtartotta, de teljesen erőtlenül csüngött a karjaikban. Akaratlanul is nyöszörgő hang hagyta el a torkát.

– Hol van az apám? – kérdezte könyörögve.

Odakint összemosódott a hajnali derengés a köddel. Az összeverődött rendőrautók villogói kék fénnyel fröcskölték tele a kopár házfalakat. A jéghideg levegő azonnal kitisztította Saul fejét. Kétségbeesetten kapálózott fogvatartói karjában, és minden erőfeszítésével próbált átlesni a Terragon Mansionst körülvevő sövényen. Egy pillanatra minden megdermedt. Fentről, a lakásuk ablaka helyén tátongó lyukból arcok bámultak lefelé. A haldokló gyepen szilánkszőnyeg csillogott. Egyenruhás rendőrök fagytak fenyegető diorámába. Mindegyikük Sault nézte. Az egyikük egy tekercs sárga szalagot szorongatott, amellyel a bűncselekmények helyszínét szokták körülzárni. A szalag letekert vége földbe mélyesztett karókon feszülve kerített körbe egy részt a kertből. A lezárt rész közepén egy férfi térdelt egy sötét kupac előtt a füvön, de a teste kitakarta az egyenetlen halom nagy részét. Sault még azelőtt elrángatták, hogy jobban megnézhette volna, mi az.

Enyhén szédelegve tűrte, hogy betuszkolják az egyik autóba. Alig érzett valamit. Zihálva kapkodta a levegőt. A lakásból idáig vezető úton valamikor bilincs került a csuklójára. Ismét ordítozni kezdett az elöl ülőkkel, de rá se hederítettek.

Az ablakon túl mozgásba lendültek az utcák.

 

Lekísérték egy cellába, hoztak neki egy bögre teát meg melegebb ruhákat: egy szürke kardigánt és egy piaszagú kordbársony nadrágot. Saul aztán görnyedten üldögélt egy idegen ember gönceiben, nagyon hosszú ideig.

Végighevert az ágyon, és magára húzta a vékony takarót.

Néha ismét megszólalt a fejében a hang. Öngyilkosság – sugallta. – Apa öngyilkos lett.

Saul ilyenkor vitába keveredett vele. Az egész felvetés hülyeség volt, az apja sohasem tenne ilyet. Aztán a hang meggyőzte az ellenkezőjéről, mire Saul pánikba esett, és kiütött rajta a hiperventiláció összes tünete. Végül úgy döntött, nem figyel a hangra. Elhallgattatta. Nem volt hajlandó szóbeszédekre adni, még akkor sem, ha a saját fejében támadtak.

Senki sem mondta el neki, miért hozták be. Akárhányszor közeledő lépteket hallott a folyosóról, rögtön kikiabált – néha káromkodással megtoldva –, hogy árulják már el, mi történik. Ilyenkor az ajtón elhúzták az apró tolóablakot, és beszólt egy hang.

– Elnézést a késlekedésért – mondta, esetleg azt, hogy:

– Amint időnk engedi, azonnal foglalkozunk önnel –, vagy csak annyit:

– Csend legyen már!

– Nem tarthatnak csak úgy itt! – ordította Saul, amikor végleg elfogyott a türelme. – Mi a fene folyik itt? – A hangja sokáig visszhangzott az üres folyosón.

Végül leült az ágyra, és a mennyezetet bámulta.

Az egyik sarokból hajszálvékony repedések hálója futott szét minden irányban. Saul addig követte a vonalakat a tekintetével, amíg delejes állapotba nem ringatta magát.

Mit keresel itt? – suttogta idegesen a hang a fejében. – Mit akarnak tőled? Miért nem áll veled szóba senki?

Saul csak ült tovább, a repedéseket bámulta, és nem foglalkozott a hanggal.

Nagyon sok idő elteltével kulcs fordult a zárban. Két egyenruhás rendőr lépett be a cellába, őket pedig az a sovány férfi követte, akit Saul a lakásukban is látott. Ugyanazt a barna öltönyt és ronda, világosbarna esőkabátot viselte. Hosszasan bámult Saulra, aki a koszos takaró alól viszonozta a pillantását: magányosnak, elveszettnek és agresszívnek érezte magát. Amikor a férfi végre megszólalt, sokkal lágyabb hangon beszélt, mint amire Saul számított.

– Mr. Garamond – mondta. – Sajnálattal kell közölnöm, hogy az édesapja meghalt.

Saul szótlanul meredt a férfira. Legszívesebben az arcába ordított volna, ez elég nyilvánvaló volt eddig is, de a feltoluló könnyek szavát szegték, aztán már az orra is folyt, hiába próbált valamit kinyögni, csak elcsukló zokogás lett belőle. Egy percig hangosan bőgött, majd nagy nehezen összeszedte magát. Szipogva nyelte el a könnyeket, mint egy kisgyerek, és a ruhaujjába törölte taknyos orrát. A három rendőr szenvtelen arccal bámulta, amíg egy kicsit úrrá nem lett az érzelmein.

– Mi folyik itt? – kérdezte végül rekedten.

– Nagyon reméltem, Saul, hogy ezt majd magától megtudjuk – válaszolta a sovány férfi, és a hangja ugyanolyan szenvtelen maradt. – Crowley felügyelő vagyok, és most feltennék néhány kérdést.

– Mi történt az apámmal? – vágott közbe Saul. A kérdést csend követte.

– Kizuhant az ablakon, Saul – felelte végül Crowley. – Az nagyon magasan van. Szerintem nem érzett semmit. – Kurta szünetet tartott, majd folytatta: – Egyáltalán nem vett észre semmit abból, ami az édesapjával történt?

– Azt hittem, hogy esetleg… A kertben láttam… Miért vagyok itt? – Saul egész testében reszketett.

Crowley összeszorította az ajkát, és egy kicsit közelebb lépett.

– Nos, Saul, először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért ilyen sokáig megvárattuk. Rendkívül nagy most a felfordulás. Reméltem, hogy közben valaki majd gondját viseli, de a jelek szerint erre nem került sor. Nagyon sajnálom. Ehhez nekem is lesz majd pár szavam.

– Ami pedig a kérdést illeti, hogy miért van itt, nos… támadt egy kis kavarodás. Az egyik szomszédja betelefonált, hogy egy test fekszik az épület előtt, kivonulunk, bemegyünk, ott találjuk magát, fogalmunk sincsen, kicsoda… El tudja képzelni, milyen könnyen elfajulhat egy ilyen helyzet? De a lényeg az, hogy most itt van velünk, és reméljük, hogy megosztja velünk a történteket a saját szemszögéből is.

Saul elhűlten meredt Crowley-ra.

– Az én szemszögemből? – csattant fel. – Mit kellene hozzátennem a saját szemszögemből? Amikor hazaértem, az apám…

Crowley csitító kézmozdulattal, szaporán bólogatva belefojtotta a szót.

– Tudom, Saul, tudom. Mi csak szeretnénk megérteni, mi történt. Kérem, fáradjon velem – tette hozzá halovány, szomorkás mosollyal. Lenézett az ágyon gubbasztó Saulra, aki azt is tudta, mit láthat a felügyelő: egy koszos, büdös, kötekedő, könnyes arcú, elárvult embert. Crowley arcára mintha az aggodalom vésett volna ráncokat.

– Szeretnék feltenni pár kérdést.

 

A Kiadó engedélyével.