Főkép

Valamikor réges-régen, egy őrjöngő háború után, amiben a szembenálló felek még a Holdat is szétlőtték, az emberek változást akartak. Betiltották a fejlődést és a tudományokat, s egy idillinek szánt társadalmat alapítottak, aminek a feje a király. A királyság hivatalos technikai szintjét nagyjából reneszánszkori állapotokra állították vissza – ez lett a Kor –, és akiknek ez nem tetszett, netán egyébként is a társadalom törvényein kívül éltek, azokat egy élő, szupertitkos börtönbe zárták, ahol a rabok életét egy mesterséges intelligencia felügyelte, fő szempontként az emberek jólétét szem előtt tartva. Így született meg az Odakint és a Börtön (Incarceron), amik közt csak befelé volt átjárás, s aminek ellenőrzése az Igazgató hatásköre volt. Pár száz év telt el stagnálással, ami alatt a Kintiek – már aki gondolt egyáltalán az Incarceronra – azt hitték, a Börtönben is olyan Paradicsomi állapotok uralkodnak, mint náluk.

 

Ám a Börtön már régen beleőrült az emberek viselkedésébe, akik pedig a Bent uralkodó elviselhetetlen állapotok miatt hasonlatosabbá váltak már az állatokhoz, mint önnön emberi mivoltukhoz. Az Incarceron ugyanis nem a rabok érdekét figyelembe véve ügyködik – volt-e valaha is ilyen idő egyáltalán?! –, hanem azon munkálkodik, hogy magának testet építve megszökjön önmagából, ezzel halálra ítélve a belé zárt milliókat!

 

De Odakint sem olyan rózsás a helyzet, mint elsőre tűnik. A mitológiai alak – Sapphique – után, aki egyedüliként tudott az Incarceronból megszökni, Finnek is sikerül kijutnia még az első részben, ám amnéziásan ébred az Incarceron démoni folyosóin, semmit sem tudva arról, hogy ő az Odakint koronahercege, akit mostohaanyja takarított el az útból. Megmenekülése során azonban cserbenhagyta vértestvérét és egyetlen barátját, Keirót, amikor hátrahagyta őt a szörnyű Börtön kényére-kedvére. Hűtlenségének tudata kint jobban emészti, mint hogy nap mint nap az őt pusztulásra ítélő mostohája előtt kell hajbókolnia a királyi udvarban – el is határozza, hogy akkor is kimenti Keirót, ha saját magának kell is visszamennie őrült megpróbáltatásai helyszínére.

 

Az eredetileg tanár és régész angol írónő 1980 óta több tucat művet jelentetett már meg (még verseket is!), amelyek közül többet is rangos irodalmi díjakkal ismertek el. Regényeivel főleg a fiatalabb korosztályt célozza meg, ám a kétkötetes Incarceron sorozat azonos című első része – 2011-es magyar megjelenésekor – nemcsak az én, de még édesanyám tetszését is kivívta magának. Nagyon vártam tehát, hogy megtudhassam, hogyan is végződik a Nagy Kaland - a Börtönből kiszököttek és az ott maradottak számára egyaránt. Azonban eltelt három hosszú év…

 

Sajnos nem tudom azt mondani, hogy akinek korábban tetszett az első rész, az biztosan élvezni fogja a folytatást is, mert ez nem feltétlenül van így. Én legalábbis nem élveztem annyira, sőt, egy idő elteltével inkább untam, szívesebben olvastam volna valami mást, valami sötétebbet. Úgy érzem, túl sokat kellett várni a folytatásra, és az évek során az olvasó belefuthatott néhány kimagaslóan jó ifjúsági fantasybe, megváltozhatott az ízlése, esetleg felnőhetett közben (bár rám nem ez az igaz…), vagy csak rájöhetett, hogy nem mehet el szó nélkül a történet logikai hibái mellett.

 

(A következő bekezdésben apróbb spoilerek elképzelhetők.)

 

Míg az simán elmegy, hogy az Incarceron egy miniatűr kocka-amulett, ami egy láncon fityeg, és a benne lakó rabok csak programok/az eredeti személyek végtelenül lekicsinyített másai/személyiségük eltárolásai, akiket egy M.I. felügyel; talán még az is megmagyarázható, hogy innen valahogy ki lehet jutni, ám az Odakint, ami első látásra semmi elképzelhetetlen dolgot nem tartogat, teljesen hiteltelen. A reneszánsz kor látszatát drótokkal és energiával érik el, tökéletes illúziót teremtve maguk köré: a lakosok nem tudják, hogy ami körülveszi őket, abból mennyi van ott valójában, és mi hamis látszat csupán. Aztán amikor elmegy az áram, és meglátják a lakosok, mi is rejtőzött az ügyes illúziók mögött, onnantól teljesen hiteltelenné válik az egész világ – az még érthető, hogy az épületek a karbantartás hiányától a századok alatt teljesen lerongyolódtak, mint ahogy a felszerelések, ruhaneműk és minden más is. Ezeknek a változásoknak az eltakarása könnyedén megmagyarázható valami random sci-fis kütyü révén, no de mit ettek évszázadokig?! Az áramingadozásokkor, mikor a szereplők meglátják a Kor látszata mögött meghúzódó valóságot, a könyv érzékletes leírások során mutatja be, hogy bizony nem valószínű, hogy sokszor vettek volna magukhoz igazi ételt…

 

A sorozat első része igen szórakoztatóra sikerült, azt hiszem, könnyedén megnyerte magának az olvasóit: a népmesékbe illő szereplők és a csodás kalandok mellett az írónő olvasmányos, a fiatalabb korosztályt megszólító stílusa is hozta az elvárt magas szintet – szerencsére ezek az írói eszközök a logikátlanságok ellenére a második részre sem változtak. Amennyiben szereted a fantáziadús, könnyedebb hangvételű (nem úgy értem, hogy vicces…), kalandokban dúskáló és akciójelenetekben sem szűkölködő disztópiákat, a párhuzamos világokra épülő tematikát és nem volt még szerencséd a sorozathoz, egyben elolvasva a két rész biztosan remek élményt nyújt majd, hiszen a két kötet közt minőségbeli eltérés gyakorlatilag nincsen, ráadásul a két rész eleve egy könyv lett volna, csak túl hosszúnak találta az angol kiadó. A kiadványon lévő jelzés, miszerint tizenöt éves kortól ajánlott, talán kicsit túlzás, 12-13 éves korban már abszolút élvezhető. Furcsa, de végig olyan érzésem volt, hogy ez inkább mese, mint fantasy – sőt, ha már itt tartunk, inkább sci-fi, mint fantasy. Egyáltalán, hol van köztük a határ?