Főkép

A mai napig emlékszem, hogyan hallgattuk rongyosra egyik barátommal a Marsbéli krónikák című nagylemezt. A sci-fi és a progresszív rock efféle fúziója akkoriban eleve abszolút kuriózumnak számított, ugyanakkor a magyar és nemzetközi zenei szcéna is hozzájárulhatott valamelyest a fiúk sikeréhez. Nálunk például a Panta Rhei, az East és a Color vitte tovább többek között a Syrius és a Kisrákfogó inkább jazzből táplálkozó avantgárdját, de a világ szerencsésebb feléről is hallani lehetett hasonló próbálkozásokat. Emellett ugyanebben az évben jelent meg például a szinte már reneszánszba hajló gitárokkal indító Ride The Lightning a Metallicától és Yngwie Malmsteen szinte kérkedőn barokk alapokon nyugvó Rising Force című albuma. A Solaris persze egészen más világot, gyakorlatilag önálló univerzumot képviselt – valahol a Jethro Tull úgyszintén barokkos rockzenéjét ötvözte a Jean Michel Jarre és Tangerine Dream által képviselt űrtémájú szintetizátormuzsikával, valahogy mégis ugyanabba az átfogó áramlatba tartozott, mint az említett előadók által képviselt trendek.

 

A zenekar életmű-koncertsorozatának második fejezete pedig pontosan ennek: az idén harminc éve megjelent Marsbéli krónkák-nak, és az időközben elveszített tagoknak állított emléket.

 

Az indítást egyszerre éreztem hátborzongatóan izgalmasnak, ahogy mintha hirtelen visszautaztunk volna az időben, ezzel együtt kissé bizonytalannak is, miután először csupán a szintetizátorok és a dobok szólaltak meg. Ráadásul a hangfalak, vagyis valószínűleg a díszletek is zörögtek kissé, nem szándékolt módon valamiféle megkopottság érzetét keltve ezzel. Kollár Attila bejövetele valamelyest javított a helyzeten, a vendégként fellépő Erdész Tamás érdes Telecaster-hangzása ellenben nem feltétlenül illett tökéletesen ehhez a hangzásvilághoz. Különösen akkor vált egyértelművé ez, amikor megszólalt Bogdán Csaba zengő, meleg tónusú gitárja, amire még inkább ráerősítettek a klasszikus ellenpontot idéző akkordfűzések. (Számomra a mai napig érthetetlen maradt, hogyan játszhatott Bogdán az Első Emeletben, aminek révén aligha kerülhetett volna távolabb a progresszív rocktól, márpedig neki egyértelműen ez utóbbi műfaj áll leginkább „kézre”.)

 

A koncert ezután végleg beindult, hihetetlenül hatásosnak bizonyultak a tempósabb számok is, mégis mindvégig érződött a csupa instrumentális szerzeményeken a régizenés beütés is, az időnként előtérbe kerülő szintetizátorok pedig a tudományos fantasztikum hőskorát idézték az eszünkbe. És sorra jöttek a vendégmuzsikusok is. Gerendás Péter szereplése kétségkívül új árnyalatokkal egészítette ki a zenei palettát, mindenekelőtt a Kollár Attilával közös duettjükben, ahol a hangsúlyozottan latinos gitározás határozottan új irányba nyitott. És hallhattunk részleteket a koncert napján megjelent Marsbéli krónikák II-ről is, amelyen megérződött a három évtized és a tagok egyéb kísérleteinek hatása is, így itt már jóval jazzesebb, világzenésebb felfogással szembesültünk, ráadásul női vendéghanggal. A két énekesnő közül nekem inkább Krasznai Tünde érzelemdús, a gitárral felelgetve kissé a Pink Floydra emlékeztető, hatalmas beleéléssel előadott szavak nélküli éneke tetszett. Valószínűleg épp a Pink Floyd ihletésére szólalhatott meg az ettől a zenétől némileg idegen szaxofon is, aminek dús, parányit recsegő jellege éles ellentétben áll a fuvola, de még a blockflöte teljesen letisztult, jószerével steril hangzásával. Ullman Zsuzsa vendégszereplésekor ráadásul talán túl sokan is voltak már a zenészek a színpadon, ezért egyre nehezebbé vált elkülöníteni a szólamokat.

 

Egyértelműen szép gesztus volt viszont a tisztelgés az elhunyt tagok előtt, elsősorban a felvételről megszólaló Tóth Vilmossal közös darabok. A Queen alkalmazott ehhez hasonló megoldást a koncertjein, és csak a zenészek profizmusát bizonyítja, amikor egy nem jelenlévő, változhatatlan szólammal tudnak feszesen, tökéletes összhangban játszani. M. Kecskés András pantomimja ugyancsak érdekes színfoltot jelentett, habár itt, mivel a zene teljes egészében rögzítve szólalt meg, még inkább elveszett a dinamika. A koncert lezárása viszont egyértelműen fergetegesre sikeredett. Az e-moll concerto mindig rendkívül ütős, a ráadásokból pedig kétségkívül átjött az összeszokottság, és úgy érzem, ezekben a kompozíciókban teljesedett ki leginkább az a fajta progresszivitás, amely a Solarist a mai napig egyedivé teszi.

 

Nem hiszem, hogy bárki csalódottan tért volna haza a koncertről, hiszen a fiúkban a mai napig maradt elég erő, és miután az új lemez már az előadás kezdetére elfogyott, nyilvánvalónak tűnik, hogy megmaradt a stabil rajongótábor is. A magam részéről alig várom már a folytatást, és remélhetőleg változatlan felállásban láthatom újra egy év múlva ugyanitt a csapatot.