Főkép

Szerkesztőségen belül általában az jelzi legjobban egy könyv különlegességét, ha többen is belekezdenek, de valamiért nem találnak rajta fogást, nem tudnak ráhangolódni, vagy egyszerűen csak prekoncepcióval állnak neki, ami befolyásolja őket - akár pozitív akár negatív irányba. Nekem nem volt ilyen problémám, ugyanis mindenféle előzetes elképzelés nélkül vettem kézbe a keménytáblás kötetet, és rászántam az időt a borító tanulmányozására is, pedig ezt általában kihagyom, mert nem a külalak érdekel, hanem ami mögötte van.

 

A címlapon Sánta Kira festménye látható, amiről nekem elsőre az a jelenet jutott eszembe, amikor Dorka és a többiek a sárga úton haladva elhagyják az erdőt, és meglátják a távoli Smaragdvárost. Alaposabb tanulmányozás után persze előjöttek az eltérések: Toto sehol, miként a madárijesztő és az oroszlán is hiányzik, helyettük két srác fogja közre a testbeszéde alapján öntudatos, ránézésre iskoláskorú leányzót. Távolban egy tetszetős város látszik, a kettő között pedig olyan táj, amelyen semmi nyoma az emberi beavatkozásnak: sehol egy út, villanyoszlop vagy bármi efféle. További furcsaság, hogy míg a kép bal oldalán egy tavaszi-nyári erdőrészlet látszik, addig a jobb oldalon álló fákat mintha zúzmara borítaná, amit megkoronáz egy méretes hópehely.

 

Továbblapozva rögvest egy térképhez értem. Nem tudom, ki hogy van vele, de szeretem a térképeket. Ha nyaraláskor korábban nem látott helyre megyünk, lehetőleg beszerzek egyet, és első lépésként ezen ismerkedem a környékkel. Odáig persze még nem jutottam el, hogy Zsákos Bilbó szokását követve pirossal bejelöljem az általam kedvelt utakat, ösvényeket, de ez talán csak idő kérdése. A térképen egy erdővel övezett terület fontosabb látnivalói kerültek feltüntetésre – és azon kívül, hogy beszédes nevek segítik a tájékozódást (Vörös Hegy, Madaras Erdő, stb), azonnal szembeötlik egy furcsaság: egy bizonyos Nala meghatározó lehet errefelé, mivel rét, vár, falu került elnevezésre róla. Ja, és nem utolsó sorban a könyv címéhez is köze van.

 

Azt hiszem, a legtöbb olvasó akkor kerül nehéz helyzetbe, amikor megpróbálja beazonosítani a regény műfaját. Lévén a főszereplő még csak kilenc éves, kézenfekvő válasz lenne az ifjúsági regény, noha amikor egy másik, a Földön élő emberek által nem ismert világba kerülünk, akkor bizonyos elemek megléte (például varázslatok) alapján rendszerint fantasy a megfejtés. Ennek részben ellentmond a történetvezetés, ami sokkal inkább egy utazást mesél el, közvetlenül, általában Lenocska (a főszereplő) narrációjában, amitől az egész olyan rácsodálkozós, gyerekes, de nem meseszerű hangulatot kap. De hagyjuk a csudába a kategorizálást, annál sokkal jobb és izgalmasabb a regény. Olvasás közben végig olyan érzésem volt, mintha egy gyerek fantáziálásának lennék tanúja, ahol nem számít idő és tér, a társadalmi különbségek, a gyerekek viszont nélkülözhetetlen részei a világnak. A beszélő nevek segítettek az adott szereplő pozícionálásban, ám talán egy kicsit akadályozták is a fantázia szabad szárnyalását.

 

Hangulatát tekintve olyan, mintha ifjúkorom kalandos regényeit olvasnám, gondolok itt például a Vakáció a halott utcában vagy a Jó szelet, kapitány! című történetekre, csak egy kicsit modernebb hangvételben, és pár évvel fiatalabb korosztálynak elmesélve. Róbert Katalin képes volt elvarázsolni, és még akkor is érdekelt a sztori vége, ha váratlan fordulatra, csavarra nem számítottam menet közben. Vagyis a Nalávia titka jó kis könyv, ha pedig azt is figyelembe veszem, hogy ez a szerző első regénye, még több elismerést érdemel. És mivel a történet lezárása meghagyja a későbbi folytatások lehetőségét, úgy gondolom, nem ez az utolsó alkalom, amikor Kati Nalávia földjére vezet bennünket.