Főkép

Lehet, hogy erős kifejezés, de nem mindig jó jogásznak lenni manapság. Tudom, sokan azt hiszik, hogy kényelmes állás, különösen mondjuk az ügyvédeké, elvégre jó pénzt lehet vele keresni, és mindenki úgy sejti, innen könnyű az élet. Valószínű ezért is választják olyan sokan az ország jogi karait továbbtanulás céljából, de bevallom, én inkább azzal az oldalával találkozom ennek a hivatásnak, ahol azt látják, hogy az ügyvéd skrupulusok nélkül csak a pénzre hajt, a bíró dilettáns, nem tud dönteni, az ügyész pedig… na, rájuk nem is tudom, mit mondanak. De tegnap este mégis büszkeség töltött el, mert ennél mégiscsak valami többet sikerült lerakni az asztalra.

 

Amikor először hallottam az előadásról, rögtön megtetszett az az ötlet, hogy a színpadon civilnek számító, a valóságban pedig nagyon is hozzáértő emberekkel valósítják meg Reginald Rose híres darabját. Kíváncsi voltam egyrészt arra, hogyan mozognak majd a kulisszák előtt a tágabb értelemben vett kollégáim, bírók, ügyészek, ügyvédek és a többi szereplő, másrészt pedig, hogy hordoz-e majd valami többletjelentést a szereplőgárda miatt az előadás. Utóbbiról végül nem győztek meg, de örömmel láttam, milyen színészi tehetség rejlik egyes szereplőkben.

 

Az előadás Dr. Harangozó Attila, a Szegedi Ítélőtábla elnökének (aki nem mellesleg az egyik, ha nem a legfiatalabb jogász, aki ilyen tisztséget betölt) szavaival indított, aki bíróként figyelmeztette az esküdtszék tagjait felelősségükre, miközben a falon olyan fiatalok képmása pörgött, akik közül bárkire bátran azt mondjuk: bűnelkövető lehet. Ezzel az előadás, finoman, bár némileg didaktikusan felvezette az egyik fő kérdéskört: vajon a származás, a környezet mennyire determinálja a bűn elkövetését, illetve hogy a hétköznapi ember mennyire az előítéletei rabja. A hasonló teátrális megoldások ugyan végigkísérték a darabot (különösen akkor, amikor a színészek hangsúlyosan a közönségre néztek – ebből kevesebb több lett volna), de Barnák László összességében jól egyben tartotta az amatőr társulatot.

 

Akik azonban mégsem annyira kezdők, hiszen ha belegondolunk, a beszéd és a meggyőzés mindegyiküknek lételeme. Az ügyészeknek és ügyvédeknek jól kell érvelniük, hogy meggyőzzék a bírót, akinek viszont az indoklásban kell élen járnia, míg az egyetemi oktatónak a diákokat kell okítania, akik pedig vizsgákon adnak számot tudásukról, hol jobban, hol rosszabbul… Persze nem mindenki meggyőző ebben, de érdekes volt látni, hogyan oldják meg ezt a színpadon – az első pillanatokban ugyanis még ebből semmit sem látunk.

 

A bevonulás során nem is tudtam először, ki mit csinál a civil életben és több esetben meglepőnek találtam később, mennyire nem „jött át” a foglalkozástól elvárt tudás. Volt olyan bíró, aki a tárgyalóteremben pusztán a hangjával nem lenne karizmatikus, míg más meggyőzött az előadás végére. A két oldalt képviselő 3. és 8. esküdt, Dr. Kosztolányi József és Dr. Hegedűs István közül egyértelműen a bűnösség álláspontjáért a végletekig küzdő 3. esküdt felé billent a mérleg: karizmatikus alakítása az előadás egyik csúcspontja volt; ahogyan a hangjával játszott és megjelenített minden érzelmet, még egy hivatásos színésznek is becsületére válna, bármikor beülnék egy-egy egyetemi előadására. Mellette ki kell emelnem Gyorgyev Branimír 11. esküdjét, aki fokozatosan találta meg a figuráját, és a végére egyértelműen megszerezte a szimpátiámat. Dr. Magyarossy József erős pillanatait jól használta fel, míg Dr. Nagy Erzsébet kitartásával építette fel a tökéletes illúziót.

 

Bár tulajdonképpen az egész előadás és valamennyi szereplő hihetően jelenítette meg azt a helyzetet, amikor a mindennapi ember találkozik a felelősséggel – ez pedig nemcsak a darab, de a megvalósítás érdeme is. A színházból kijőve komolyan elbeszélgettünk erről, hogy mennyire szükséges az a demokrácia kialakításához és fenntartásához, hogy a benne résztvevők azt érezzék, a döntés az ő kezükben is van. A mi jogrendszerünkben erősen absztrahálódott az ítélkezés, nagyon ritkán van módunk részt venni benne – ám az ilyen színdarabok segítenek végiggondolni a saját felelősségünkön túl a jogászokét is, és általa nemcsak mi tudunk reflektálni a saját szakmánkra, de minden néző a rendszer működésére is.

 

A gondolatok nyomán engem is elért a katarzis, így hát az előadás tökéletesen betöltötte rendeltetését, ráadásul még szórakoztatott is. Ugyan a színpadra állítás nem a hagyományos színházi évad része, hanem az Őszi Kulturális Fesztiválé, azért remélem, hogy a bérletes előadások is hasonló élményt okoznak majd. Addig is mindenkit bíztatok, hogy helyezze bizalmát e szokatlan megvalósításba, és ha teheti, nézze meg a darabot.