Főkép

Ritkán esik szó amatőr színjátszásról a sajtóban, kulturális magazinokban, ajánlókban, pedig országszerte kortól és nemtől függetlenül a közönség jelentős részének az amatőr színjátszók jelentik az első – és bizony a költségek miatt manapság gyakran az egyetlen – élő kapcsolatot a színházzal. Én valahol szerencsés helyzetben vagyok, mert több gyermekkori osztálytársam, kamaszkori ismerősöm, barátnőm barátja stb. felnőttként kisebb-nagyobb szerepet vállal – alapítóként, társ-vezetőként, rendezőként, íróként vagy színészként – valamely budapesti színjátszó társulatnál vagy színházi előképzőben, emiatt több meghívást is kapok.

 

A legutóbbi ilyen színházlátogatás olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy bizony született egy röpke gondolat, miszerint amennyire engedi időm, megpróbálom feltérképezni és bemutatni picit ezeket a fiatal amatőr  pesti színházi kezdeményezéseket, hogy ezzel is segítsem őket, hiszen a fent említett előadás minőségéhez képest nézőinek száma méltatlanul csekély volt. De szeretném ötletekkel segíteni azokat is, akik tudják, hogy nem mindig az az arany, ami fénylik, ám más úton nem igazán jutnának ilyen típusú élményhez.

 

A HoldonGolf Projekttel tavaly ősszel találkoztam először, amikor is Martin McDonagh A Párnaember című előadását vitték színre, nem kis megdöbbenésemre. Szerintem nem szégyen bevallani, hogy az az előadás olyan szinten hatással volt rám, hogy „akkor” képtelen voltam összeszedni a gondolataimat és megírni róla nemhogy egy beszámolót, vagy ajánlót, de akár egy mondatot is. Autizmus, erőszak felnőtt, de erőszak gyermek ellen, kegyetlen játékosság, borzasztóan dinamikus, őrülten egyszerű, de mégis mélyen átvitt értelmű párbeszédek, vér-vér-vér – mindez úgy, hogy közben az ember olykor hangosan kacarászik. Picit benne volt az életem abban a darabban, ahol bár „csak” egy amatőr (itt a nem anyagi haszon miatti értelemben) színtársulat adott elő, mégis olyan meggyőzően, olyan átéléssel, hogy azt hittem, direkt engem heccelnek a játékukkal. Akkor megdöbbenve és picit kisírt szemmel mentem haza, azzal az érzéssel, hogy talán nem a legjobb helyen voltam a legjobb időben… vagy mégis? Persze, hiszen elmúlt az a frusztráló érzés, hogy beleláttak a zsigereimbe. Szóval fogtam és elmentem és alávetettem magam újabb beharangozott darabjuk – sajnos nem bemutató – előadásának.

 

Úgy érzem, a HoldonGolf Projekt nem igazán egy átlagos, hagyományos színi társulás. Tényleg nem megélhetésből játszanak. Előadásukban olyanfajta átéltség, lelkesedés, ráhangolódás, határozottság és hatásosság uralkodik, amelyet sokszor hivatásos színművésznél sem látni – persze ez nem kritika, szimplán a véleményem, amely abszolút szubjektív, és még csak nem is elfogultságból ered. Előadásmódjuk képes a szórakoztatás mellett merész elgondolásaival ráébreszteni a nézőt az értékek, érzelmek és a kommunikáció fontosságára. Úgy tűnik, stratégiájuk a meglepetés, az, hogy aki beül a darabra, az utolsó percig még véletlenül se tudja, hogy mivel szembesül majd.

 

Honlapjukon a következőt írják magukról: „Bízunk benne, hogy darabválasztásainkkal, a felvetett témákkal, a színre vitel módjával izgalmas és értékes párbeszédet alakíthatunk majd ki a közönségünkkel – vagyis Veletek.” Mi tagadás, izgalom, érték és döbbenet mind megvolt. Döbbenet azért is, hogy tavaly óta képesek voltak még tovább fejlődni, mégpedig egy nagyon kellemes és meglepő irányba. A társulat bár amatőr, számomra mégis a profizmus érzetét kelti és szerfelett boldoggá tesz, hogy időt szakítottam rájuk és megnéztem az új darabjukat, a De ki az a Szilvia? című Edward Albee darabot! A mű abszurd, vicces párbeszéddel indul, komikus konfliktusban folytatódik majd egy lélektani drámán keresztül egy csöppnyire átvitt értelmű tragédiába torkollik – természetesen bravúros csattanóval és egy drámai kitekintéssel a közönség felé, mindeközben pedig fény derül minden titokra, valamint az emberi érzelmek mélységeire és hiányosságaira.

 

Novemberben pedig jönnek a MűVéSzet című Yasmina Reza darabbal, illetve decemberben ismét A Párnaemberrel az RS9 színpadán.