Főkép

Daniele Finzi Pasca – fotográfuscsaládból származó író, színész, rendező, koreográfus, a Teatro Sunil és a Compagnia Finzi Pasca alapítója, a Cirque du Soleil eddigi legsikeresebb műsorának (Corteo) alkotója, a Cirque Éloize több előadásának, valamint a 2006-os torinói és a 2014-es szocsi téli olimpia záróünnepségének rendezője, színházi- és operafesztiválok meghívottja, számos színházi díj birtokosa. Jelenleg az újcirkusz műfajának egyik legjelentősebb alakja… Ám amikor kopottas bohócruhájában kisomfordál elénk a színpadra és zsebre vágott kézzel mesélni kezd a Fesztivál Színház foghíjas közönségének, mindez lefoszlik – aki előttünk áll, egy kedves, deresedő halántékú, ám huncut szemű, bölcs bohóc-tanító. Egy barát, aki segédkezet nyújt, hogy kitaláljunk börtönünkből; egy apa, aki fiát-lányát tanítja szárnyalni a szárnyakat törő világ ellenében. Egy művész, aki nekünk adja magát egy estére testestül-lelkestül, s mi elhisszük.

 

Elhisszük, mert sugárzóan őszinte – ilyen gáttalan önfeltárást, mint amivel Finzi Pasca megajándékozott minket, nem látni mindennap színpadon. Megajándékozott, írom – mert ez valóban ajándék. Amikor egy művész mindenről megfeledkezve mesél nekünk – mesél börtönben töltött napokról (katonai szolgálat megtagadásáért töltött némi időt egy svájci intézményben), melyek során mi másról is szőhetnének mesét a rabok, mint a szabadságról; mesél a repülésről, mellyel kiszakíthatjuk önmagunkat börtöneinkből; mesél a szárnyakról, melyek tán ott fityegnek a hátunkon, csak nem tanultuk meg használni őket. Magából ad – abból a mély és megélt szabadságból, amiből ez a hihetetlen kreativitás is fakad.

 

Valahol nagyon intim ez az este – s nem csupán azért, mert bohócunk egy nézőnek dedikálja monodrámáját. A közönség soraiból kiválasztott fiatalember az új szobatárs, akit az immáron három éve a kórházban raboskodó Daniele mellé vet a sors. Neki, a mozgásképtelen – hisz egy balesetben mindkét lábát eltörte – új szobatársnak kezd el mesélni a bohóc a falak közé zárt élet magányáról és a régi barát, Augusto haláláról. Augustóról, akit véletlenül sodort mellé a sors, akivel együtt tervezték a szökést, akivel megtanultak repülni – míg Augustót el nem ragadta a halál, megfosztva ezzel barátját a szökés esélyétől. Mert szökni csak ketten lehet, egyedül sosem. Aztán jön az új beteg és újraéled a remény.

 

Mert már van kit tanítani a repülésre, van kinek átadni a szabadságvágyat, van kiért magunk mögött hagyni a pókháló módjára ránk tapadó, fojtogató, visszahúzó betegséget. Van kiért élni. Van kinek elmondani, hogy az ablaktalan-ajtótlan szoba, melyből nem tudunk elmenekülni, valójában bennünk lakik, a mi teremtményünk – s ahogy magunk köré pakoltuk, úgy magunk mögött is hagyhatjuk. Csak rajtunk áll, hogy tovább raboskodunk-e a hátunk mögött ólálkodó árnyakkal teli szobában, vagy lyukat vágunk a falán és elrepülünk. Daniele és új barátja repülnek, bele a napba, mint Ikarusz, szabadon, diadalmasan – hogy aztán újra a kórházban találják magukat: mert nem elég ám megtanulni repülni, tudni kell megérkezni is. Nem elég, ha valaki maga mögött hagyja az árnyait, meg kell tanulni – újra kell tanulni – árnyak nélkül élni. Tán ez a nehezebb ügy. De ha egyszer sikerült, sikerülhet újra – ha egyszer megtanultunk repülni, megtanulhatunk járni is, és kisétálhatunk azon az ajtón. Az ajtón, ami végig a szemünk előtt illegette magát, csak nem láttuk. Mert sosem látjuk. Amíg valaki fel nem nyitja a szemünk és ki nem tessékel rajta.

 

A bölcs bohóc, a nevetséges bohóc, a bátor bohóc – aki nem lép át azon az ajtón. Tréfa, fricska a sorsnak, fricska nekünk, saját szerencsétlenségünkben dagonyázó nézőknek? A bohóc, aki megtanítja repülni az estéről estére mellé vetődőket, maga nem tud szabadulni önnön rabságából. Ott marad a négy fal között, hogy várja a következő szobatársat… Vagy tán a legszebb és legigazabb gesztus: csak az lehet igazán szabad, aki másoknak ad? Daniele Finzi Pasca magából ad egy darabot – talán ezért lehet az övé a leginkább megélt színpadi szabadság, amit valaha láttam. Szárnyal előttünk, szárnyal nekünk, és mi azt érezzük: szeret minket, hisz bennünk, tudja, hogy mi is meg tudjuk csinálni. Hogy tudunk repülni. És tudják mit? Az este végére mi is kicsit jobban hiszünk magunkban. Azt hiszem, ez a legnagyobb ajándék, amit a művészet adhat.