Főkép

Mielőtt belekezdenék az est leírásába, két dolgot mindenképp tisztáznom kell. Először is a Pasión de Buena Vista nem a Buena Vista Social Club zenekara, jóllehet a két nagypapa korú öregfiú, Sotto Victor-Antunez és Estanislao Blanco Zequeira egyaránt énekelt együtt és éveken át baráti kapcsolatot ápolt Ibrahim Ferrerrel, aki viszont az előbb említett világhírű formáció tagja volt. Másodszor pedig a Pasión de Buena Vista színpadi műsora elsősorban nem koncert, sokkal inkább látványos esztrádműsor, kiváló zenészekkel és fergeteges – tényleg lélegzetelállítóan mozgó – táncosokkal. Efféle kontextusba helyezve kell értékelni a látottakat és hallottakat, mivel nekik egészen más elvárásoknak szükséges megfelelniük, mint egy afro-kubai szupersztárokból összeállt koncertcsapatnak.

 

Vagyis, rögtön helyesbítenem kell. A kilenctagú zenekar – dobok, kongák, tres cubano gitár, gitár és ütős hangszerek, basszusgitár és bőgő, billentyűk, trombita, harsona, szaxofon – és a három, táncosként is „funkcionáló” háttérénekes elképesztő ritmusokat és harmóniákat tudott kicsalni a hangszereikből és a hangszálaikból, Lisbet Castillo-Montenegro pedig kétségkívül kiválóan énekelt. A vének előadásmódja azonban nekem nem kifejezetten feküdt, mivel a spanyol flamenco-énekesek tremolóval teli, nekem túlzottan is szenvedélyes stílusát vették át, némi nótázgató beütéssel. Ennek ellenére számos dal, mint az egykori mexikói gigasláger, a „Bésame Mucho” kifejezetten jól állt nekik, a hangszeresek egyszerre szabad és feszes kíséretére pedig a hölgyek egészen biztosan táncra akartak perdülni, annyira átjöttek, visszhangra találtak csontjainkban a ritmusok. Ez persze nem csoda, hiszen a show a latin-amerikai és karibi tánczenék afféle kompendiuma volt: stílusában bemutatott mindent a salsa cubanától a chachacháig, méghozzá olyan, világszerte jól ismert kubai dalokkal, mint a „Guantanamera”, a „Quizás, Quizás, Quizás”, vagy a „La Vida Es Un Carnaval”.

 

Az egész alapvetően mégis a látvánnyal együtt érvényesült. Gyakran hallom, hogy a muzikalitás úgymond a latin ajkú és afrikai népek vérében van, ám ha ez alatt valamiféle génekben örökölt hajlamot értenek, szerintem alapvetően tévednek. Sokkal inkább az lehet a magyarázat, hogy a zene és a tánc a mindennapi kultúra része, az énektudást és a ritmikus mozgást nem feszélyező tanórákon oktatják és kérik számon, hanem a gyerekekkel együtt gyakorolják. Barcelonában láttam, ahogy egy nyári táborban, élő, színvonalas zenei kísérettel tanítgatták a gyerekeket a közös dalolásra és együtt mozgásra, ráadásul, úgy tűnt, egész nap. Ilyen alapokkal nem csoda, hogy beléjük ivódik a muzsika és a tánc. És most nem a hivatásos táncosokra gondolok, akiknek a teljesítménye olyannyira elképesztő volt, hogy arra szavakat sem találni, hanem a zenészekre, mindenekelőtt a háttérénekesekre, akik tökéletes összhangban forogtak, emelgették a lábukat, és annak ellenére, hogy a versenytáncból jól ismert mozdulatokkal dolgoztak, sikerült mindvégig abszolút férfiasnak maradniuk, ami ebben a műfajban azért, valljuk be, nem kis teljesítmény. De még a vén szivarok is tánclépésekkel vonultak be a színpadra.

 

Közben nem egyszer szégyentelenül hatásvadász elemekkel színesítették a műsort. A lányok borzfarokra emlékeztető uszálya és széles, fodros ingujja még inkább kiemelte az amúgy is meglehetősen feltűnő tényt, hogy valóban minden egyes porcikájuk mozog, a fényekkel való játék pedig az egyik szám alatt fantasztikus, mondhatni, szürrealista mozgóképpé változtatta a színpadot. Ám általában szemgyönyörködtető volt a főként pirosra, feketére és aranyra épülő színharmónia. Az egyéb kifejezetten esztrádszerű húzások közül nekem a színpadi leánykérés nem igazán jött be – ehhez a közönség két tagját invitálták fel a muzsikosok magukhoz –, azt ellenben már a Madách Színház Mamma Mia! előadásában szimpatikusnak találtam, amikor felhívták a nézőket, hogy együtt táncoljanak a profikkal. És az eredmény itt is borítékolható volt.

 

Úgy gondolom, jó mást és másfélét, a sajátunktól valamennyire eltérőt látni, távoli kultúrákat és tradíciókat megismerni, és a globalizáció jótéteményei között említhetjük, hogy ma már ilyen produkciók is ennyire könnyen eljuthatnak hozzánk, és első kézből tapasztalhatjuk meg, milyen az, amikor kubaiak szórakoztatnak minket egy eleve sokszínű, különböző – ám főképp spanyol és nyugat-afrikai – hatásokat magába ötvöző zenei és tánckultúrával. Ha valamire azt mondhatjuk, hogy feledhetetlen, hát ez az.