Főkép

Hogy az újcirkusz, mint színpadi műfaj egyre népszerűbb a hazai közönség körében is, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál idejére a Művészetek Palotája parkolójában egy hamisítatlan cirkuszi sátrat állítottak fel a szervezők – megteremtve ezzel az elsősorban színpadi produkciók mellé egyfajta békebeli cirkuszi hangulatot is. Ez a sátor ad helyet a fesztivál ideje alatt a Recirquel új bemutatójának, illetve itt csodálhattuk két estén át a nemzetközi hírű Cirque Le Roux vendégjátékát (no meg jó néhány koncertet is, hisz a sátor azért nem csak cirkuszi produkcióknak ad otthont, de ugye megbocsátják nekem, ha mégiscsak úgy gondolok rá, mint egy hamisítatlan cirkuszi sátorra?).

 

Mely sátorról egyébként az első benyomás az, hogy kicsi – nagyon kicsi. Hogy lesz itt a Fesztivál Színház színpadának méreteihez szabott előadásokéval összemérhető kápráztatás? Ráadásul úgy, hogy a „színpad” itt egy kényelmesen berendezett nappali szobára hajaz – kanapéval, íróasztallal, bárpulttal, lemezjátszóval, sejtelmes lámpákkal. Semmi technika, semmi „attrakcióra” utaló jelzés, semmi segédeszköz. Arról nem is beszélve, hogy a társulat mindössze négy főt számlál – négy akrobatára vár hát a feladat, hogy elénk pakolja mindazt, amit a nagyobb társulatoktól már megszoktunk… Vajon sikerül nekik?

 

Maradéktalanul! Még úgy is, hogy az este némiképp döcögősen indul, legalábbis azon nézők számára biztos, akik a „megszokott” újcirkusz-élményre vártak (már ha lehet „megszokottról” beszélni egy ilyen friss műfaj esetében). Az indítás a néhol túljátszott burleszk-jelenetekkel jól mutatja, mily sokrétű és mennyi lehetőségeket rejt magában ez a terület: van itt színház, komédia, burleszk, pantomim és persze akrobatika. A harmincas évek fekete-fehér filmjei által ihletett történet és hangulat kiváló háttérül szolgál a négy művész felszabadult játékának: a szó szoros értelmében játszanak ők, velünk, nézőkkel, egymással és saját magukkal – miközben talán eddig soha nem látott akrobatikus elemekkel kísértik a sorsot. Ami igazán meglepő, az mégis a látszólagos könnyedség, amivel a lélegzetelállító mutatványokat végrehajtják – mintha csak úgy mellékesen emelnék, pörgetnék, dobálnák egymást két vígjátéki jelenet között, hogy aztán vállat vonjanak, és folytassák a játékot.

 

Persze ehhez az kell, hogy a négy szereplő ne csupán kivételes artista, de kivételes színész is legyen – komédiázásuk egy percig sem túlpörgetett, minden gesztus a helyén van, a végzet asszonyának kegyeiért magukat (és egymást) törő alfahímek és a komornyik-bohóc furcsán egymásba gabalyodó (itt-ott igencsak erotikus utalásokkal tarkított) viszonyai minden erőlködés nélkül kapják meg a maguk hangsúlyát és többlettartalmát. Nem véletlen az „elefánt a porcelánboltban” utalás: itt valahogy senki sincs maradéktalanul a helyén, minden szereplő rosszkor van rossz helyen, keresztbe tesz, beleüti az orrát, hangulatot gyilkol – pedig mást sem akar, mint egy kis meghittséget. Aztán amikor megtalálná, jön a folyton-folyvást nyakát törő bohóc, és belerepül az idillbe.

 

A néző meg konkrétan az állát szedegeti a földről (ha nem épp a hasát fogja a kacagástól) olyan „belerepüléseket” lát – komolyan aggódtam, hogy Gregory Arsenal nem ússza meg ép bőrrel ezeket a színpadon keresztbe eséseket, kipenderítéseket, leütéseket, hanyattdobásokat. Ám egy idő után már aggódni sem volt merszem, mert levegőt sem mertem venni az egymás nyakába tornyosuló artisták, a rúdon összegabalyodva lecsúszó párok, a törékeny Lolita Costet félelmetes ugrásai-dobásai láttán. Nem egy attrakciójuk meglepő módon a páros műkorcsolyázók gyakorlataiból volt ismerős – színpadon még sosem láttam ilyesmit, de higgyék el, ami a sportközvetítésekkor a képernyőre tapadva ijesztőnek tűnik, az egy karnyújtásnyira lévő színpadon egyszerűen döbbenetes!

 

Ahogy az egész előadás az – a komédia és az artistamutatványok ilyen profi és ihletett ötvözete egy újabb színt jelent az egyre gazdagabb újcirkusz-palettán. Egyre jobban szeretem ezt a műfajt, és egyre nagyobb kíváncsisággal tekintek arra, mit hoz még elém – no és persze már megint kaptam egy társulatot, melyre muszáj lesz figyelni…

 

Közreműködők:

Grégory Arsenal

Yannick Thomas

Lolita Costet

Philip Rosenberg

 

Rendező: Charlotte Saliou

 

Zene: Alexandra Streliski