Főkép

Mindig szívesen beszélgetünk szerzőkkel, különösen, ha korábban már volt alkalmunk erre, hiszen ilyenkor egyrészt van mire visszatérni, másrészt mindig vannak újdonságok, amikről jó hallani. Így volt ez a 85. Ünnepi Könyvhéten is, ahol Galgóczi Tamás elegyedett szóba Benkő László íróval - előre megfontolt szándékkal.

 

Mivel egy éve nem beszéltünk, adódik a kérdés: tavaly nyár óta mi minden történt veled?

 

A legrövidebben úgy összegzem, hogy tavaly nyár óta folyamatosan végigdolgoztam az évet. Ha valaki tisztában van a könyvírással, annak tudnia kell, hogy egy hasonló terjedelmű könyvet, mint amilyen a Viharlovasok harmadik kötete, sok időbe kerül megírni. Ez bizony naponta 10-14 órányi munkát igényel. A kutatásra fordított idővel együtt, ami a történelmi regényeknél nélkülözhetetlen, legfeljebb 2-3 kötetet tudok megírni egy év alatt. Elsősorban a Viharlovasok harmadik kötetén dolgoztam, ami az Aranyasszony címet viseli. Azt már látom, hogy ez a sorozat pentalógia lesz majd egyszer valamikor, ha eljutok a végére. Most már öt kötetnél tartok, mert óriási a megírásra váró anyag. Hála istennek sikerült annyi kutatási anyagot összeszednem, amiből szelektálás után is lesz ekkora terjedelem – ráadásul elég töményen jön ki belőle. Az biztos, hogy a sorozat gyakorlatilag feldolgozza a honfoglalástól Géza fejedelem korszakáig terjedő időszakot, ami a véleményem és szakma véleménye szerint is hiánypótló valami lesz.

 

Milyen forrásokat találtál, amelyek újat tudtak hozzátenni az egészhez, és ezek megváltoztatták a fejedben eredetileg meglévő történetet, vagy csak kiegészítették?

 

Hogy az én fejemben mi volt benne, az gyakorlatilag ugyanaz, amit az általános iskolában vagy a gimnáziumban az emberbe beleplántáltak, és ez tulajdonképpen egyenlő a semmivel, amit a honfoglalásról és a honfoglalás utáni időszakról tanultunk. Ráadásul az olyan kutatók, mint például Kristó Gyula, László Gyula, vagy Györfi György néha egymásnak is ellentmondó információkat hoztak felszínre, vagy ha hasonlók voltak az információk, azokat különböző formában értékelték és különböző konklúziókat vontak le belőle. De mégis, 3-4 ilyen kutatónak sikerült olyan információhalmazt letenni az asztalra, amiből mi, történelmiregény-írók, mint hozott anyagból dolgozhatunk. Hála istennek így, ebből a szempontból ez összejött, nagyon sok újat tanultam, és a lehető legtöbbet megpróbáltam ezekbe a könyvekbe beledolgozni.

 

Mikor döbbentél rá, hogy ez bizony nem három könyv lesz, nem négy könyv lesz, hanem több?

 

Akkor, amikor összevetettem az előbb említett kutatók rendelkezésre bocsájtott anyagát, és egyenként elkezdtem a kutatási eredményeket elemezni. Ami abszolút egyértelmű volt, azt félretettem azzal, hogy majd bedolgozom a történetbe. Ami pedig 3-4 forrásból nem tudta önmagát megerősíteni, azt sajnos félre kellett tennem, nehogy esetleg történelemhamisítás, vagy valamilyen hasonló tevékenység gyanújába keveredjek. Amikor a Kristó Gyula – Isten nyugosztalja, szegény meghalt már sajnos – anyagait és kutatási eredményeit olvasgattam és tanulmányoztam, akkor jöttem rá, ez tulajdonképpen sokkal nagyobb anyag, mint ahogyan eredetileg gondoltam. Eredetileg három kötetesre terveztük a Viharlovasok sorozatot, de közben megérkeztek azok az információk, amik kiegészítették és kibővítették az előzőeket – ekkor jöttem rá, hogy a 940-től 955-ig (az ismert augsburgi dátumig, ami egy tragikusnak tekinthető eseménye a magyar történelemnek) mindenképpen fel kell dolgozni és azt is megmondom, hogy miért.

 

Nagyon sok az áthajlás és az átfedés, ha a történelmi logikát és a történelmi eseményrendszert nézzük a mai korral. Ugyanis abban az időszakban ugyanilyen megosztott volt a magyar társadalomnak tekintett törzsszövetség, mint amilyen a mostani Magyarország és az összes konfliktus, ami kialakult, az valószínűleg és nagy százalékban annak köszönhető, hogy az akkori politikai elit ugyanúgy megosztotta, mint ahogyan most megosztja Magyarországot. De hát akkor is ugyanaz történt, hogy az ő fennállásuk és a regnálásuk érdekében kénytelenek voltak ezt a megosztást alkalmazni, mint ahogyan most alkalmazzák. Ez vezetett el a gyakorlatilag nemzeti tragédiának tekinthető Augsburgig. Viszont ha nyitott szemmel nézzük, akkor tudjuk, hogy ott két embert, Bulcsú meg Lehel vezért felakasztották, kivégezték. De az se igaz teljes mértékben, hogy tönkreverték a magyar sereget Augsburgnál, hiszen egy év múlva, komplett haderővel mentünk Bizánc ellen. Na, ezzel fog majd foglalkozni az ötödik kötet, a kiteljesedéssel, valamint a talpra állással egészen Géza koráig.

 

Akkor viszont térjünk oda vissza, hogy azt mondtad, egész éven át dolgoztál a könyveden, mire eljutott ebbe a fázisba. Elsőre sikerült megírnod magát a könyvet és utána csak finomítani kellett, vagy menet közben komolyabban is bele kellett nyúlnod? Vagyis voltak új szálak, új szereplők, egyebek, amik megnyújtották a folyamatot?

 

Új szálak, új szereplők nem jelentkeztek, viszont… Na, ehhez azt kell tudni, hogyan írok. Egy könyvet úgy írok meg, hogy mivel rendelkezésemre áll a kutatási anyag, először fejben készítek egy vázlatot. Elkészítem magamnak, hogy körülbelül mit akarok belőle kihozni, honnan akarok elindulni, kikkel… természetesen, mivel ez egy sorozat, az előző kötet szereplőit valahogyan bele kell vennem. Mivel vannak valóban létező személyek, gondolok itt Arnulf császárra, vagy Berengár királyra, akiből később aztán császár lett, vagy gondolok olyan történelmi személyekre, akik konkrétan szerepeltek a magyar történelemben: Bulcsúra, Fajszra, Taksonyra (Géza apjára), vagy gondolok itt Árpádra vagy Zolta vezérre vagy nagyfejedelemre, őket mindenképpen szerepeltetni kell, de bele kell helyezni a fiktív személyeket is, akiket én hoztam be a történetbe azzal, hogy kiteljesített történet legyen belőle.

 

Soha nem tudtam úgy könyvet írni, hogy megírok egy vázlatot előtte és azt követem híven, mint a jó tanulók. Abból nekem soha nem jött ki semmi, ugyanis amikor az ember dolgozik a kéziraton, egyre jobban kiteljesedik a történet a saját fejében, és főleg akkor, ha bele tudja élni magát a sztoriba. Szóval miután elkészült a fejben a vázlat, megírtam a nyersanyagot, azt a bizonyos egymillió karaktert, utána következett a könyv tényleges megírása, vagyis nekiláttam újra az elejétől, mondatok szerint átnézni: „Na kedves barátom ez innen ki, ez meg a helyére be, mert ez nem helytálló és közben tanulmányoztad még a saját kézirataidat, saját anyagaidat, kutatási anyagaidat, amiket sorrendbe raktál és még ezt ide, ezt oda, azt amoda.”

Ezt követően pedig, a harmadik körben jön az úgynevezett korrekció, amikor már olyan stiláris és egyéb finomításokat próbálok végrehajtani benne, amit egy szerkesztő tenne a saját művével. Így jön létre aztán a könyv és azután még van pár olvasó barátom, aki azért olvassa el, hogy az ő szemével látva a történetet, mi a véleménye róla, kell-e rajta korrigálni. És akkor én még egy utolsó alkalommal nekiállok, átnézem és ebben a feleségem óriási segítséget nyújt, mert ő az, aki végső soron felteszi az i betűre a pontot.

 

Akkor, ha jól gondolom, a kiadók szeretnek téged, mert gyakorlatilag ezek után nem hiszem, hogy túl sok mindent kéne belenyúlniuk. Előfordult már, hogy javasolt a kiadó változtatást, akár a Lazi, akár a másik?

 

Nem. Nem nagyon. De, hogyha javasolnak, minden további nélkül elfogadom, és azt mondom, hogy igaza van – ha igaza van természetesen. A Lazi Kiadóval nagyon jó munkakapcsolatban vagyok, rendkívül korrekt kiadó, és én szeretek nekik dolgozni. És nem csak azért, mert szolgai módon elfogadják, amit én írok, mert az nagyon nagy hiba volna. Egyáltalán nem. Ragyogó szerkesztő gárdájuk van, és amint az látszik is, nagyon-nagyon szép formátumban, és mívesen hozzák ki ezeket a könyveket, ami megmutatkozik végső soron a fogyáson is.

 

De a fogyás nem csak a kiadó érdeme, legalábbis szerintem, mert úgy tudom, hogy azért nem ülsz otthon, miután megírtad a könyvedet és várod a következő startpisztoly jelet, hanem aktívan Te is járod az országot és ahol lehet, propagálod, hogy igen, van egy könyv.

 

Igen.  Erre azt szokták mondani, hogy senki nem lehet próféta saját hazájában. Például Győr-Moson-Sopron megyében összevissza egy helyen voltam az idén, Kapuváron, és nagyon-nagyon köszönöm a kapuvári könyvtár vezetésének, hogy meghívtak. Az országban viszont elég sok helyen voltam: Hajdúböszörmény, Miskolc, Szeged, valamint Budapest. Ez egyébként attól is függ, hogy hova hívnak meg. Például a Felvidékre, Krasznahorkaváraljára, Dunaszerdahelyre, Martosra.

 

Aztán tavaly a Lazi Kiadótól kaptam egy felkérést, amit nagyon nagy örömmel csinálok, sőt, az első kötettel már készen vagyok. Ez lett volna ennek az évnek a második termése, Szent László élettörténetének feldolgozása egy trilógiában, mivel az is egy hatalmas és egy eseménydús kor. Az első kötettel sikerült végeznem.

 

Ezzel párhuzamosan a dunaszerdahelyi Családi Könyvklub Kiadó kért meg arra, hogy a Zrínyi család nagyjairól, konkrétan az első szigetvári Zrínyi Miklósról, annak dédunokájáról, a vadkan által, vagy nem vadkan által megölt Zrínyi Miklósról, és Zrínyi Ilonáról egy trilógia keretében írjak. Jelenleg az első Zrínyivel foglalkozom, vastagon gyűjtöm hozzá a kutatási anyagot.

 

Jól értem, egyszerre három könyvet írsz?

 

Nem. Egyszerre, csak egy könyvet tudok megírni, de a kutatási anyagot pihenésképpen szedem össze. Egyébként ragyogó dolog, mert az ember kizökken az egyik könyvből, és kicsit pihenteti az agyát. Foglalkozgat a kutatási témákkal, rendszerezgeti őket, sorrendbe rakja, elveti azt, ami nem vállalható stb. Beleteszi azt, ami konkrét és mire oda jutok, hogy elkészült egy könyv és el tudok köszönni tőle, és oda tudom adni a kiadónak, akkor már készen leszek úgy a kutatási anyaggal, hogy neki tudok állni a következő regény megírásának. Körülbelül 3-5 nap szünetet szoktam ilyenkor tartani, utána már elvonási tüneteim vannak, valószínűleg a grafomán hajlamom miatt.

 

Utolsó kérdésem: Miután befejezel egy könyvet és elkezded a következőt, meg közben kutatod az utána következő könyvednek az anyagát, volt már rá példa arra, hogy kezedbe vettél egy korábban megjelent könyvedet, elolvastad és utána úgy érezted, itt, vagy ott változtatni kéne rajta?

 

Hát Tamás, most beletrafáltál a kellős közepébe. Megmondom, hogy miért. Én általában a frissen elkészült könyveimet soha nem olvasom el. Nem azért, mert akkor észrevenném benne, hogy a szerkesztés mibe nyúlt bele, és ugye az írók általában kényesek a szerkesztő belenyúlásaira, én erre annyira nem, viszont a saját munkámat elég kritikusan nézem. Van erre egy példa. Valószínűleg tudjátok, hogy én korábban romantikus regényeket is írtam. Azokból olyan 10 évvel ezelőtt jelent meg az első, és körülbelül három évvel ezelőtt az utolsó. Ez gyakorlatilag húsz kötet, idegen női álnév alatt, amiről egyszer már beszélgettünk. Most beleolvastam, mert valakit érdekelne egy második kiadás, és azt mondtam, hogy ez képtelenség, ekkora blődségeket és ökörségeket én le nem írhattam – pedig leírtam, hiszen ott van benne a könyvben fehéren-feketén. Tehát egészen biztos, hogy ha valaki egyszer azt mondaná nekem, szeretné második kiadásban megjelentetni valamelyik romantikus könyvemet, azonnal azt mondanám, hogy átdolgozom, és csak utána kapja meg a kéziratot.

 

Ez gyönyörű zárszó. Köszönöm szépen a beszélgetést.

 

Nagyon szívesen. Köszönöm én is.